A falakon túl elnyeli az embert az önsajnálat- Burnout story

A burnout azaz kiégés, az egyik legkedveltebb csemege manapság a témával foglalkozó szakemberek számára. Az egészségügyben dolgozók tekintélyes hányada ki van téve ennek a lassú lefolyású, akár az egész életet negatív irányban befolyásoló, meghatározó jelenségnek, amely sorra produkál olyan lelki tünetek, amelyek később szervi tünetekké fejlődve, betegséget és ezzel együtt további problémákat és nehézségeket tudnak okozni a mindennapi élet során.

Nézzünk szembe vele, mert van és létezik!

A lelki és a testi kiégést az egészségügyi szakdolgozók esetén nem egy nagy kihívás megmagyarázni, hiszen a nehéz fizikai, illetve a sokoldalú figyelmet, magasabb szintű tudást igénylő feladatkörök szép lassan felőrlik az embert. Azt eldönteni, hogy mely ágazat dolgozói vannak ennek a leginkább kitéve, nehéz dolog. Nem is tennék különbséget az ágazatok között, hiszen hiteltelen volna tőlem, mivel jómagam már évtizedes múlttal rendelkezek az akut betegellátásban, így opcionálisan csak erről tudok  érdemben nyilatkozni, illetve az ágazat okozta nehézségek leküzdésének lehetőségéről.

Az útról, aminek bejártam szinte minden bugyrát és a tapasztalatot, amelyet a saját bőrömön érzek, éreztem…

Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor az élet kínál neki egy lehetőséget. Legalább egy lehetőséget, de ha kicsit is visszaemlékeztek a saját életregényetek lapjaira, akkor észre fogjátok venni, hogy nektek is volt lehetőségetek. Nem is egy. Ezeket a lehetőségeket észre kell venni és meg kell ragadni. Ha sikerül megragadni, akkor elmondhatjátok magatokról, hogy megelőzitek magát a kiégést, és annak minden nyomorult tünetét és negatív vonzatát.

Ne féljetek belátni!

2002-ben, egy vesebetegekkel foglalkozó kórházi egységen dolgoztam. Már akkor is imádtam pörögni és gondolkodni. Minden misztikus kórképnek utána jártam, és gyakorta az őrületig kergettem az orvos kollégákat a kérdéseimmel. (mai napig jó szívvel gondolok rájuk a türelmükért)  Egy napon, valamikor késő éjjel, az egyik betegem rosszul lett. Az állapota olyan mértékben romlott, hogy az élete már közvetlen veszélybe került. Az intézmény, ahol akkor dolgoztam, létrehozott egy sürgősségi egységet 2001-ben. Én, mint minden becsületes fanatikus, a Vészhelyzet című TV sorozaton szocializálódtam. Amikor megtudtam, hogy van a kórháznak egy sürgősségi egysége, szinte majd megőrültem. Többször jelentkeztem, többször visszapattantam. “Még nincs itt az idő… még nincs hely.. még nem vagy rá készen..” Ezeket a válaszokat kaptam úgy, hogy a sürgősségiig el sem jutottam. Nem adtam fel…

Adott napon, amikor a betegem kritikus állapotba került, akkor találkoztam először a sürgősségi betegellátás profizmusával. Egy hatalmas papíron volt kinyomtatva egy kiírás a telefon felett: “ÚJRAÉLESZTÉSKOR EZT HÍVD” alatta feltüntetett telefonszámmal. Először hívhattam azt a számot.

A hívás, illetve a találkozás amely beszippantott a sűrű ködbe. 

Miután felhívtam őket és bemondtam, hogy hol vagyok és melyik kórteremben van a beteg, egy hang csak annyit mondott: “nyugodj meg, nyomja valaki a mellkast, ha nincs pulzus, máris megyünk” Amikor visszaértem a kórterembe, akkor a kollégám – az ügyeletes orvos – már a mellkaskompressziónál tartott, és másodpercek alatt ott volt a “CODE TEAM” A code team a sürgősségiről, akik olyan űrbéli felszereléssel és tudással rendelkeztek, amilyennel még nem találkoztam. Ahogyan az osztályvezetővel sem azelőtt. Addig a napig… amikor elkezdődött minden… Akartam azt a tudást és azt az érzést, mindennél jobban akartam.  Kevéssel a találkozás után végre megkaptam a lehetőséget és átmentem a sürgősségire. Sokat tanultam a szakmáról a legjobb szakemberektől. Megtanultam látni a ködben, de abban a pillanatban el is vesztem benne. Akkor azt gondoltam, hogy enyém a világ és jó helyen vagyok.  Ma már másként látom.

Sürgősségi triázsként olyan fizikai és mentális terhelést kaptam, amit a mai napig nyögök. És ez nem túlzás. A betegforgalom szinte átláthatatlan volt néha. Egy műszak, ami 12 órából állt, az általában nyomot hagyott az ember idegrendszerén és lelkén. Nehéz volt elvonatkoztatni, szinte volt, hogy semmi nem tudta elvonni a figyelmemet egy-egy műszak után, így volt, hogy éjszakába nyúlóan kattogtam egy-két eseten. Vajon jó helyre soroltam? Vajon megmaradt? Vajon elég gyors voltam, elég elég alapos? Ezek a kérdések visszhangoztak bennem végeláthatatlan időn át, amíg vissza nem tértem fülkémbe és nem kaptam válaszokat a kérdéseimre. Munkamániás lettem, bizonyítani akartam. Volt, hogy 60 beteget kellett triázsolni (elővizsgálat a beteg érkezése után. Meghallgatni a panaszait és lemérni a paramétereit, majd ezután eldönteni, hogy milyen szakmai erőforrásokat igényel a beteg ellátása, és mennyi időn belül kell számára biztosítani magát az effektív ellátást) Volt, hogy 120-al tekertem estére, a vérnyomásom az egekben volt. Túl a szellemi és a fizikai terhelésen, komoly pszichés terhelésnek is ki voltam téve. A triázs a legnépszerűtlenebb céltábla egy sürgősségin a műszakvezető orvos után. Tulajdonképpen a szidalmak és a miértek komplett tárháza volt a hátunkra hajigálva. Hosszú őrlődés, és az egyre komolyabb testi tünetek (ritmuszavarok, depresszió közeli állapot és a kialvatlanság okozta fáradságból adódó figyelmetlenség, valamint az attól való félelem, odáig hajtott, hogy egyik napról a másikra bedobtam a törülközőt. Nem bírtam tovább, feladtam. Nem bántam meg! El kellett jönnöm, hogy túléljem, és ez nem vicc. Már tényleg attól féltem, hogy valami komolyabb bajom lesz, ha ott maradok. Lehet rám azt mondani, hogy lekvár vagyok, mert van, aki tovább bírta. Nem vagyok önző, de egy életem van.

El kellett telni 3 hónapnak, hogy újra kórház közelébe merészkedjek. Akkor kerestem fel a mostani munkahelyemet, ahol új sürgősségi nyílt. Úgy éreztem, hogy még van keresnivalóm a pályán. Jól döntöttem. Bár szeretem a munkahelyemet, de a kiégés, és annak a jelei újra meg újra kísértenek. Ha nagyobb terhelést kapunk, ha kicsit több a stressz, akkor jön az alvászavar és a kimerülés. A testi tünetek persze fájdalom – itt-ott fáj – tünetekkel jelentkeztek. A magánéletem már-már bohózatba illő volt olykor, és a barátaim is egyre inkább piszkáltak, mert gyakran előfordult, hogy nem értem rá velük lenni, még akkor sem, ha lett volna rá időm. Többször befordultam. Hihetetlenül hangzik, hogy egy ember, aki jó társaságban dolgozik és eleve egy társasági ember be tud fordulni, de a falakon túl elnyeli az embert az önsajnálat, és ezt sokan nem merik bevallani, vagy ellene tenni, vagy egyszerűen észre sem veszik. Az önsorsrontás határán billegtem, sokszor  dohányozgattam, és a kávé erejében bízva próbáltam hinni. Egyre kevesebbet sportoltam, ami eleve röhejesen hangzik, hiszen gyerekkorom óta sportoltam. Korábban versenyszerűen, később amatőrként, de rendszeresen.

Kellett történnie valaminek, ami leszállítja a kötelező lehetőséget, amire belül már nagyon vártam.

Nemsokkal az összezuhanás előtt egy esemény kapcsán, egy segítő kéz felkapcsolta a fejemben a lámpát…vagy inkább körtét cserélt a pislákoló izzó helyén. Lassan, de biztosan körvonalazta indirekt módon a kiutat szolgáló lehetőséget. Ez a lehetőség lassan de biztosan ült bele az ölembe. Talán jobb is hogy nem belehullott, mert így volt időm észrevenni. Felfedeztem a művészetek iránti érzéseimet és az alkotni vágyás, illetve közlékenység halvány elemeit önmagamban. Elkezdtem valami felé menni. Az új iránti vágy és az elérhetőnek imponáló lehetőség hajójában, végre a sodrás irányában éreztem magamat. Elkezdtem haladni és újra gondolkodni. Beiratkoztam egy felsőoktatási intézménybe 42 évesen, és a felfedezett, sokáig elrejtett érdeklődési területemen tanultam tovább. Új emberekkel ismerkedtem meg az új életemben, és ezek az új ismeretségek folyamatosan motiválnak a mai napig. Egyre több és több energia szabadul fel a nyomasztó terhek alól. Azok alól a terhek alól, amiket a kiégés rút bélyegként nyomott rám.

Egy valamit viszont tudnotok kell! Az, aki egyszer kiégett egy helyen, egy munkakörben, vagy egy helyzetben, az újra és újra ki fog égni. Vannak lehetőségek, amelyekkel ezt a kiégést, illetve az érkezésének sebességét és robbanásszerű detonálását tompítani lehet, de csak egy ideig. 

Merd önmagadat észlelni!

Ha észreveszitek magatokon, akár elenyésző mértékben is a kiégést, akkor merjetek változtatni és figyeljétek a lehetőséget, mert az jön. Az ördög utánatok tolja talicskán is ha nem veszitek észre, még akkor is. Ha én észrevettem, ha nekem ment, akkor nektek is fog. Én hiszek bennetek 🙂

Nem tartom magam egy hittérítőnek. Csak egy cserfes nő vagyok, aki némi segítséggel túlélte az életét, és most szinte majdnem jól érzi magát a bőrében. Ehhez a boldoguláshoz és motiváltsághoz fel kellett magamon ismerni az alant felsorolt, kiégésre utaló jeleket, be kellett látnom, hogy változtatnom kell, és mertem változtatni.

– Testi és szellemi fáradság

– Bezárkózás, befordulás

– Étkezési zavarok

– Mozgáshiány, elpuhulás és az ebből adódó szorongás

– Egészségtelen életmód, rossz szokások

– Munkamánia, ami felemás, mert egy kiégett ember, noha szeret a munkahelyén lenni, de érdemben egyre kevesebb pluszt tud a munkájához tenni (ez előtt kell észrevenni a kiégést, mert ez már egy veszélyes pont, ezt ne várjátok meg)

Ha látjátok magatokon, vagy a kollégáitokon a burnout jeleit, akkor ne féljetek beszélni róla, és ha kell ne féljetek segítséget kérni, mert van, hogy egyedül nem megy. 

Ancsa vagyok, sürgősségi triázs, és egészségügyi média-kommunikációs szakember.

Az AKUT Szakasz Pro alapítója, az írás szerelmese, a szakma szeretője és a burnout többszörös leküzdője…

 

Ancsa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s