24 óra

Alant felvázolt program egy fiktív napot mutat be. Fiktív, de mégis gyakori eseteket. Nem gyakorlat a 24 órás műszak, de nem is valótlan. 

Ha pék vagy és kenyeret sütsz, mi megesszük azt és nem bírálunk még akkor sem, ha a kenyered nem olyan jó ízű mint régen volt, amikor olcsóbban mérték. Ha szerelő vagy, mi megvárunk míg eljössz hozzánk és nem sürgetünk téged. Ha gazdag VIP vagy, mi nem nézünk rád csúnyán, mert úgy élsz, ahogy mi sosem fogunk. Maximum kicsit irigykedünk. Ha neked van szabadidőd és rútul betépsz, mi nem kritizálunk téged, csak egyszerűen nem értünk meg. Ha hónapokig cipelsz egy panaszt, ami épp nem zavar, de időd csak éjjel van egy gyors kivizsgálásra, mi ellátunk. Ha két centiméterről ordítasz bele az arcunkba és megfenyegetsz, mert sajnálod az idődet nálunk tölteni, mi nem nem ordítunk vissza, mert nem tehetjük. Ha panaszaid kevésbé súlyosak és felháborodsz, mert eléd soroljuk a kritikus állapotú beteget, akkor elsősorban nem téged fogunk a folyosón vigasztalni, hanem a beteg hozzátartozóját, aki végighallgatja a kirohanásodat, amely szerint érdemtelenül jutott előbb a vizsgálóba mint te.

Nekünk mindegy, hogy ki vagy és milyen ember. Mi tesszük a dolgunkat!

Gyertek velem és nézzétek meg, hogy milyen egy 24 órás műszak az SBO-n egy triage (trázs-osztályozó) szemével.

Reggel 5 van. Kint még csak pislákol a nap, amikor mérgesen megszólal az ébresztő.  Kiszédelgek a konyhába, ahol rutinszerű mozdulatokon kívül szinte semmire nem vagyok képes. A tegnap esti utolsó beteg jut eszembe. Próbálom felidézni újra meg újra a vele töltött 2 órámat és csak remélni tudom, hogy már jobban van, hiszen, amikor otthagytam, még nagyon rossz állapotban volt. A kávémat iszom és közben felpattintom a facebookot. Olvasom a szokásos egészségügyről és rólunk szóló indulatkeltő baromságokat, amelyek már szinte hatást sem tudnak kiváltani belőlem ebben a megfékezhetetlen áradatban. “meghalt, magára hagyták, nem gyógyították meg időben, nem vették át, hörögve ordított a fájdalomtól, majd önkényesen távozott… ” Miközben dőlnek rám az átkokat szóró indulatok, elkezdem összeszedni az előttem álló napra szükséges csomagomat és az időjárásjelentés átkozott hidegfrontjának tudatával elindulok…

Reggel 6 óra 30 perckor belépek a fotocellás ajtón és orrfacsaró bűz fogad. Több napos széklet és vizelet szaga keveredik a másnapos alkohol és mosdatlanság szagával. Guszti, a hajléktalan detox görnyed előttem, aki a fürdés lehetősége elől lép meg ismét. Pont úgy, ahogy 2 napja, meg 4 napja, meg egy hete, meg úgy általában. Görnyedten, reszketve áll előttem és ordít, mert vissza akarja kapni az értékeit, hogy el tudjon végre menni. Elmenni, ugyan már! Pont 24 órán belül vissza fognak hozni ernyedtre vedelve. Már érzéseim sincsenek, csak levegőt akarok kapni az átláthatatlan bűzben.

Reggel 7 óra van. Átveszem a műszakot és bejárjuk az osztályt. Megnézem, hogy hány beteg marad meg nekünk, akiknek a sorsát kell intézni. Az éjszakai műszakkal még sztorizunk kicsit, persze rendesen megszínezve, aztán elkezdem felmérni a napban rejlő lehetőségeket. Hány üres ágy van a belgyógyászatokon, az intenzíven és a fontosabb diagnosztikai egységeken kik lesznek a sorstársaim a következő 24 órában.

Délelőtt 10 óra van. A mentő betolja az ajtón Sturcmájer nénit, aki ismét gyengének érzi magát és nem tud enni, meg inni. 2 hete pont én voltam vele a vizsgálóban. 10 napot töltött a kórházunk belgyógyászatán és mindössze 3 napot otthon. Nem tudom egyből vizsgálóba küldeni, mert az egyikben épp egy infarktusos beteget készítenek elő, a másikban meg egy zavart beteggel küzdenek. A megfigyelőben dolgozó kollégám sápadtan reklamál, hogy helyezzünk fel beteget, mert délre be fogunk dugulni. Tudom! Ha nem így lenne, akkor ez a nap nem is létezne, de így van öcsém, törődj bele. Mellettem egy rezidens izzad kezében a telefonnal és belgyógyászaton ügyeletes szintén rezidens kollégájának referál egy beteget, akár egy vizsgán. A telefon túlvégén ülő rezidens további vizsgálatok és kontroll vizsgálatok elvégzésétől teszi függővé a következő próbálkozás lehetőségét. A nálunk gyakorlatozó rezidens a sírógörcs határán áll. Megértem őt, de egy érintésen kívül többet nem tudok tenni érte.

Délután 13 óra van. A felvételi pult előtt 4 mentőegység áll. 2 beteg hordágyon fekszik, 2 pedig ülőkocsiban van. Meg sem kell kérdeznem a srácokat, már mondják a priorizált, (nem érkezési sorrendet) – Ők súlyosabb esetet hoztak, kezd velük Ancsa! Egy szívritmuszavar és mellkasi fájdalom miatt elgyengült beteg fekszik az ágyukon, arcán maszk van, amiből oxigént kap. A monitor, amely az EKG-t mutatja folyamatosan, erőszakosan csipog. Nincs jól és mi sem állunk jól. Már vagy 35 beteg van a rendszerben. Kiürítem az egyik vizsgálót és beengedem a mentőt. A rezidens, aki pár órával ezelőtt próbálta felhelyezni a beteget ismét a telefonon fekszik és vizsgázik az elvégzett kontroll laborok eredményeiről. Nem merek a szemébe nézni, hiszen tudom, hogy nem ez a legjobb napja. Diadalmasan lecsapja a telefont és felordít – Eladtam, végre felvették!Óriási – mondom én, és máris megkérem, hogy menjen be a mellkasi panaszhoz. 5 percet kér, hogy összefésülje a nehezen eladott beteg anyagát a felhelyezéshez, de nincs 5 perc, mert a mellkasi panaszokkal érkező betegnek nincs 5 perce. Az egyik mentős kolléga megkérdezi tőlem, hogy tud- e segíteni, kérek esetleg egy kávét, mire közlöm vele fásultan – Hogyne! Vigyél ki a mezőre és lőj fejbe, mert bedugultunk!

58383082_2862912540400641_6130967584842973184_n

16 óra van. Már senki nem beszél szinte senkivel, mindenki a saját sebeit nyalogatja és a saját keresztjét vonszolja maga után. A fektetőből végre el tudtunk engedni és fel tudtunk helyezni 4 beteget, így lett hely és a kollégámnak ezzel egy időben megnőtt az esélye arra, hogy egyen valamit és igyon. Visszahozták Gusztit a detoxba. Dől belőle az állott széklet és vizelet szaga. Látszik rajta, hogy egy szebb dimenzióba itta magát. Egy délelőtt felvett hólyaghurutos hölgy perdül elém és számon kér, hogy mire vár, mér’ olyan nehéz megírni az ambuláns lapját. Megkérdezem tőle, hogy látja-e a valóságot, mire közli velem flegmán, hogy ez az én nyomorom, neki kell a papír. Minden szép vonásomat összeszedve megnyugtatom, hogy legyen még türelemmel, de belül felrobbanok a pipától. Tőlem 2 méterre két várakozó beteg beszélget arról, hogy ilyen pocsék helyen még nem voltak. Már 5 órája várnak a papírjukra és mi gonosz lelkek nem engedelmeskedünk az akaratuk előtt. Nem tudom megérteni őket, mert mindkettőjüket becsülettel felvilágosítottam a várható menetrendről és a várakozási időről. Közben a pult elé érkezik egy velem egykorú, kissé korpulens (túlsúlyos) hölgy és rázendít: Hónapok óta előfordul vele, hogy fáj a hasa evés után és olykor puffad. Megkérdezem, hogy miért nem kereste fel a háziorvosát ezalatt az idő alatt, mire közli velem a száraz tényt: Azért nem, mert úgyis ideküld. Jelzem neki, hogy megvizsgálom és megbeszéljük. A triage-fülkében folytatjuk a mi kis sajátságos meccsünket. A beteg vérnyomása kiváló, pulzusa irigylésre méltó, panasza sincs. Besorolom őt a halasztható kategóriába és vázolom a helyzetet, hogy ez várakozási idővel jár, hiszen sokan vannak. Mikor kimegyünk, elpanaszolja mindezt a férjurának, aki rutinosan belenéz 5 centitől az arcomba és közli velem, hogy egyébként az előbb mellkasi fájdalma is volt és most is van. Ránézek az asszonyra, aki reflexesen jóváhagyja mindezt. Kategóriát ugrott a mellkasi panaszával.

58733013_429674540941219_8728721331979288576_n

 

 

19 óra van. Az esti időzónát kedvelő tömegek terhe alatt próbáljuk túlélni a műszakot. A váró átláthatatlan a munkából érkező betegektől. Szinte egyik sem ment el a háziorvoshoz. Próbálok láthatatlan lenni és túlélni, de nincs megállás. Megérkezik az isten tudja hányadik beteg, aki egy beutalót lebegtet előttem, amire háromféle betegség van felírva és a szokásos javaslat, hogy milyen vizsgálatokat kér a háziorvos. Amikor megtudja a beteg, hogy itt is vannak orvosok és majd ők eldöntik, hogy mi a legjobb, akkor felháborodva ordít, hogy neki miket mondott az orvosa. Csendben meghallgatom és jelzem neki, hogy itt is vannak orvosok, ne aggódjon. A 16 órakor jött hirtelen mellkasfájós beteg férje 2 centire az arcomtól elkezd velőtrázóan ordítani és követeli, hogy csipkedjük magunkat mert dolguk van. Kérdezem tőle, hogy hol van a beteg, mire flegmán közli, hogy kint “levegőzik”. A teremben eluralkodik az elégedetlenségi hullám, és akár a tőzsdén, elkezdenek licitálni, hogy ki mióta vár arra, hogy történjen valami.

58579397_291661091763977_4203228692932984832_n

22 óra van. A detoxban beindul az élet. Sorban hozzák az ismerős arcokat, akik inkább az alkoholt választották, mint az éjjeli melegedőt. Kivétel nélkül mind hajléktalan… Hajléktalanellátók lettünk… Miközben gigászi csatát vívok a délután óta várakozó, súlyos betegségeket nem viselő várakozókkal, megszólal a TETRA (rádió, amelynek segítségével a mentőkkel állunk kapcsolatban) Egy mentőegység vezetője hadarja el, hogy egy újraélesztett fiatalt hoznak be hozzánk. Érkezés 5 perc múlva esedékes. 5 perc… Ennyi időm van, hogy előkészítsem a sokktalanítót, a teamet és a partnerosztályokat értesítsem.

23 óra van. Elszántan küzd az egész team a fiatalemberért. Szinte mindenki a beteg körül szaladgál. A partnerosztályok azonnal segítenek, vita nélkül egy csapatként dolgozunk. Közben megérkezik egy mentő, akik egy friss STROKE-os beteget hoznak, akihez rendelnem kell személyzetet, hiszen az idő az agy. A váróteremben eluralkodik a harag. Mindenki szúrós szemekkel néz ránk, olykor degradáló megjegyzéseket hajigálnak felénk és leszarozzák a rendszert úgy, hogy közben látják a beáramló betegeket.

Éjjel 2 óra van. Lassan elcsitul az egység. Mindenkit elengedtünk, akit el lehetett engedni és mindenkit felhelyeztünk osztályra, akiket felvettek. Elkezdjük feltölteni az vizsgálókat az elhasznált eszközöket pótolni, és végre megesszük a délután érkezett ebédünket.

Hajnal 4 óra van. A sürgősségi patent tiszta, minden a helyén. Egyszer csak fiatal csacsogós kis csapat érkezik az ablakunk elé. Az egyikőjük elém áll és a csuklója külső élét szorongatva hebegi, hogy nem érzi a pulzusát. Tapintatosan megmutatom neki, hogy hol érezheti az életjelet adó pulzust, de belül nagyon ki vagyok akadva. Nem értem, hogy ment át a bioszból… ?! Miután a felismerés feletti döbbenten átlendültünk, az egyik nagyszájú kísérője felszólít, hogy vizsgáljam ki a barátnőjét, mert azért vagyok itt. Csendben megadva belemegyek a dologba, mert mi mást tehetnék, de azért finoman közlöm velük, hogy egy több órás programba léptek most be. Látom rajtuk, hogy az anyámnak most melege van, de pont nem érdekel. 59093879_1412999105519485_1657933792314130432_n

 

Reggel 7 óra van. Megjött a váltás. Fáradtak vagyunk és csendesek. A váróban ott ülnek a fiatalok, akik 15 percenként kritizálnak és gúnyolnak minket, mert várakozniuk kell a leletekre, Guszti a detoxból ismét dobbantani készül, mert irtózik a víztől és büdösebb, mint egy napja volt. Ordít mint a sakál és az ingóságait követeli. Elmúlt a hidegfront és kisütött nap. Kilépek a kapun, felülök a bringámra és hazafelé szédelgek. Percek maradnak ki a hazaútból és az életemet rövidítő elmúlt 24 órából. Hazaérek és lefekvés előtt felpattintom a facebookot. Megtudom, hogy hasztalan és kritikán aluli a munkánk minősége, hogy tűzre velünk és máglyán égve vesszünk mindahányan…

 

Ancsa

24 óra” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Némi élettapasztalattal, (akkoriban még alulfizetett mérnökként) okos kislányomat igyekeztem lebeszélni édesanyja orvosi hivatásának /hasonló értékű/ vállalásáról. Már a 90′-es években (aki élni tudott) az előtt ismert volt az “okos” vállalkozás mikéntje…Jött az EU…A beígért sok maszlaggal. Már “menedzserként” tudni illett, hogy hogy ez egy mézes-madzag. Pláne, amikor váratlanul (rosszul “kommunikálva”) felhígult’ a csatlakozó népesség…Aki nem volt hülye, látta, mi ebben a véletlen, már akkor. A “menedzserként” még kirúgásom előtt kapott Balatoni beutalót igyekeztem kihasználni. Igyekeztem (minden publikus információ birtokában) Kislányomat a jogi pályára, egy EU-adminisztrátor’ zsírosan fizető munkájára “átbeszélni”. Sajnos, nem sikerült. Orvos lett. Mindenki szolgája. A fentiek szerint. Remélem, megérem még, hogy a “Stadionok” mellett, az egészségügy is a “mérnöki” matematika szerint kapja finanszírozását. Nem “angolszász” vagy “német”, könyvelési mód, de korrekt, végre valós ‘mérlegek’ szerint.

    Kedvelés

Hozzászólás a(z) Kiss Józsefné bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s