Ti is hazudni jártok a Soundra – Avagy a sebzett lelkű ifjúság

2016… Erősen kezdő, első írásom, amit a Balaton Sound érzés ihletett. Azóta minden megváltozott, már csak egy szép #emlék csupán.

2016.07.11 (bővített változat)

Előszó

A hely, hol magamfajta kevésbé szívbajos nő is  meg tudott döbbenni. Ehhez nem kellett sokat tennem, csak be kellett merészkednem közéjük.
A mai kölykök rendesen megélik a party feelinget. Az, hogy a fű szag – és itt most ugye nem a frissen vágott fű illatára gondolunk – mellmagasságtól, fejmagasságig terjed hosszú, végeláthatatlan távolságban, az egy teljesen „normális” dolog sajnos. Mert ugye a fű az nem drog… mondják.
Ha valaki arra vetemedik, hogy lenéz egy napra, annak javaslom, hogy az összes előítéletét felejtse otthon és szemlélje a helyzetet megfigyelőként, mert úgy elviselhetőbb.
Mert bizony a party-hangulatba ereszkedve, nem pöcsölnek ezek a derék gyerekek. 

Közel két órát tekeregtem szemlélőként és  közel két tucatnyi gyereket láttam valamit felszívni, vagy lenyelni 2 vodka között. És ez sajnos nem vicc, vagy túlzás. Ne úgy képzeljétek, hogy az asztalról szívják fel a szutykot.. Nem! „Van erre egy egyszerű kis fiola-medál, abban van a szajré”  Amikor elérik a repülési magasságot, elkezdenek vegyülni. Nem vagyok egy szívbajos teremtés, de nem szégyellem bevallani, hogy kicsit ijesztő volt a látvány. A gazdagabb kölykök kóláznak, mert azt anya nem látja rajtuk, a csóróbbak, meg dizájnerkednek és/vagy extázist keresnek egy egy pirulában… úgy kb 2-3 óránként…
Nem tudom megfejteni, hogy ez miért jó nekik! Nem tudom megérteni és nem is akarom megérteni! Sajnálom őket, mert 40 éves korukra nem marad májuk, veséjük sem agysejtjük. A marha nagy szexuális szabadságban, amit szemérem érzése nélkül bárhol, bármikor át akarnak élni bárkivel, persze kellő mennyiségű cuccal, az előbb utóbb visszaköszön egy szerzett nemi betegséggel, herpesszel, HPV-vel, vagy akár egy jobbféle HIV pozitív meglepetéssel.
Sajnálom őket, a családjukat és az elfecsérelt idejüket. Sajnálom őket, mert nem képesek őszintén szeretni, beszélgetni vagy ismerkedni, csak droggal és alkohollal.
Ők a jövő nemzedéke… a sebzett lelkű, élvhajhász, politoxikomán ifjúság…

 

A Sound, ahogy én láttam, kicsit másképp

Jelenleg hajnal van itt a Balatonon. A tegnap hősei közül még sokan pörögnek. Ide-oda mászkálnak, táncot imitálva a testükben kalandozó bugit még nem tudják elnyomni. Talán nem is kell, hogy elnyomják. Sokan már alszanak, néhányuk olyan mélyen, ahova az álom se talál el… Hajnal van, de már zsizseg a Balaton déli partjának a központja. Ismét közéjük ereszkedtem, hogy megértsem őket, hogy megfejtsem a titkát ennek az agyonkritizált világnak.

A fiatalok között nincs látványos társadalmi különbség első látásra. Mindegyik kisgatyában, szaggatott farmersortban és izompólóban, vagy leheletnyi topban téblábol a lehető legsötétebb, egyéb érdeklődő tekintetet át nem engedő napszemüvegben, miközben horror pénzt dobnak ki, hogy jól szórakozzanak. A fiúk szinte kivétel nélkül kisportolt testűek, a kislányok meg értelmetlenségig soványa.

Volt némi időm, hogy beszélgessek velük egy egy szabad pillanatomban.

13631679_10210142289699314_1087790152389280380_n

Borzalmas volt megérteni a problémáikat, hiszen ezek nem uralhatatlan problémák, mégis bántja őket és ezekért a problémákért olyanok amilyenek. MAGÁNYOSAK! A magány az, ami olyanná teszi őket, amilyenek. És az szomorú. Kivétel nélkül mindegyik azért sírt bent az átmeneti állapot alatt, mert : “nem szeret senki”, “nem vesznek semmibe”, “nem kellek senkinek”, “utálom magamat” Akárhogy is tutujgatjuk és kerülgetjük a témát, az igazság valóban ez lehet. Ez lehet az oka annak, hogy szinte mindegyik testképzavaros (a fiúk túl vannak gyúrva, a kislányok meg vonalkódnyira vannak soványodva) Mindegyik meg akar felelni és vágyik a szeretetre. Arra a szeretetre, amit figyelemnek hívnak, s amit otthon – sajnos leírom, kimondom – a szülőknek kellene elsősorban megadni nekik. Nem drága dolgokkal, hanem rájuk szánt idővel és beszélgetéssel. Szinte mindent megkapnak, csak ezt a fajta elemi törődést nem. Épp ezért olyan felszínes szinte minden kapcsolatuk. Minden anyagi áron mért lehetőséget megadnak a barátaiknak, egymásnak, csak egy dolgot nem, a törődést, mert így tanulták otthon.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

Egyedül vannak itt bent az ambulancián és hosszú órákig senki nem keresi őket, egy barátjuk sem. Nem tudják – több év barátság után sem – elmondani, hogy barátjuk hol és mikor született, hogy hívják a szüleiket. Semmit. Rövid időt rájuk szánva, megtaláltam bennük az értéket, és ehhez nem kellett tennem semmit, csak beszélgetnem kellett velük. Mindegyikben meg lehet találni a fényt, de sajnos az a legnagyobb baj, hogy önmagukban nem találják meg ezt a kincset, ami talán lebeszélné őket a látszatéletről és a felszínességről. Ez a misztikus magány, az őket fogva tartó gödör mélyén szunnyadó titok kulcsa. Ez az a forrás, az ok, hogy a társadalom igényeinek megfelelni akaró szülők inkább a pénzt hajtják és egyéb tárgyi megoldásokkal mutatják ki a szeretetüket, mert másra már nincs idejük. Pedig csak ennyi kellene ahhoz, hogy annak tudják adni magukat, amilyenek valójában. Ez a magány a probléma kulcsa. Ezért van testképzavaruk, ezért nem tudnak őszinték lenni, szeretni és a saját maguk által felépített hamis falak mögül kilépni…

13592169_10210142768071273_5832633686452080042_n

Ancsa

(2016)

Bővített verzió, 2019

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s