2020.03.30-31 – COVID TEAM

Közzétette:

2020.03.30

Nagyon régen fordult velem elő, hogy este 21 órakor lámpát oltottam a napra. Kifejezetten frissen ébredtem és a kávét is első nekifutásra el tudtam készíteni. Kicsit korábban ért utol a reggel, így át tudtam olvasni a kötelező e-maileket és a híreket. Már szinte érzéketlenné válok ebben az őrült híráradatban. Mindenhol a haragudni kell érzést akarják kicsikarni az emberből, ami egyre jobban zavar.

Teljesen üresek voltak az utak, így edzés gyanánt űrsebességgel hajtottam be a munkahelyemre. A sürgősségi fotocellás ajtaja kivágódott előttem. Farkasszemet néztem egy görnyedt, félig még pityókás hajléktalan detoxossal, akik pénzt akart tőlem kérni. Mondtam neki, hogy pénz nincs, kaja van. Azt mondta, hogy szemét vagyok és smucig. Rosszul esett, de komolyan. Nem tudja, hogy milyen szalámis szendvicsről maradt le. Az éjszakás csapat ide-oda szaladgált. A COVID ellátás rájuk eső terhét próbálták lezárni némi csúszással. Nekem mázlim volt. Soha nem szerettem ennyire a fektetős műszakot, mint mostanában. Komolyan, olyan, mint eper tetején a csokihab. Egy beteg volt, aki békésen aludt, amikor átvettem a teret. Osztályra helyezésre várt, így sok dolgom nem akadt vele. Megnéztem a regisztrált paramétereit és kicseréltem az üressé váló életvízét (infúzió) tartalmazó palackot egy újra. A kezelőorvosa jelezte, hogy hátul szeretné befejezni a néni dokumentációját, így akadt egy kis csúszóidőm, amit reggelizéssel ütöttem agyon.

A napom egyik legjobb része délben hullott elém. Eddig is bearanyozták a napjainkat a különböző adományokkal, amelyek innen-onnan érkeztek hozzánk. Nagyon jól esik nekünk a törődés, és kicsit tetszik is nekünk, hogy végre szeretettel gondolnak ránk az emberek. Az adományok következetes áramlását dolgozta ki a főig, amelynek eredményét később rengetegen fogják pozitívan értékelni.

Délután kicsit felgyorsultak az események. Valahogy mindig a délután a necces. Elkezdtek jönni a COVID-gyanús betegek. (koronavírus -fertőzés gyanús tüneteit viselő emberek). Megszűnt hátul a harmonikus nyugalom. Én is kivettem a részem a munkából,  és villanás alatt a COVID-megfigyelőben találtam magam.  Volt olyan beteg, aki annyira nehezen vette a levegőt, hogy két méter után le kellett pihennie. Saját bevallása szerint soha nem volt ennyire vacakul. Vizet kért, amit hosszú percekig szorongatott és csak kortyonként ivott. A vízivás is megterhelte. Lázas volt, köhögött és fáradt volt. Biztattam szegényt. Mondtam neki, hogy jó kórházba került és itt majd erőre fog ismét kapni. A hátamról és az arcomról ömlött a víz, de nem volt képem sajnálni magam. Miközben azon nyomorogtam magamban, hogy miként tudnám a szám tátogatásával érintés mentesen megigazítani a maszkot, hogy ne törje a füleimet és az orromat, azt láttam, hogy egy másik hölgy a táskáját próbálja az ágyra felhúzni. A táskáját, ami nem volt két kilogramm sem. Egyszerűen nem volt ereje. Kérésére kivettem a telefont és tárcsáztam neki a kért számot. Miközben telefonált, gyorsan infúziókat cseréltem és az oxigenizációs görbéket lestem. A hölgy elfúló hangon kérte a szomszédját, hogy ne feledje megetetni a kiscicáját és kicsit simogassa meg, hogy ne legyen magányos. Összeszorult a szívem. Karcsira gondoltam, a kedvenc kandúrcicámra. Átéreztem a néni bánatát és aggodalmát. Szinte azonnal elvonta a figyelmemet a saját gyermeteg nyomoromról. Kicsit faggattam a cicájáról, akiről kiderült, hogy mentett kiscica és még csak 6 hónapos. Az a legszebb kor. Se nem felnőtt, se nem gyerek. Megnyugtattam a nénit, hogy a cicák hűségesek és Mókuska várni fogja őt haza. Nehéz volt nem felidézni újra meg újra a történteket.

Nem tudtam, nem tudhattam, hogy nekem is a cicámért kell éjjel majd aggódnom, hiszen amikor elköszöntem tőle, semmi baja nem volt. Napi rutin, ahogy otthon kinyitom az ajtót, Karesz a nyakamba ugrik. Dorombol, nyávog, panaszkodik, hogy én milyen szenya vagyok és ő szegény. Aztán a hűtőhöz rohan és várja a vacsit. De most nem jött elém.A képen a következők lehetnek: macska
A fürdőszobában feküdt és sírt. Próbált bilizni, de nem ment. Karcsi cica beteg lett.
A Budapesti Állatkórházban találtunk gyógyító lelkeket, akik segítettek rajta. Most lábadozik és szomorúan pihen. A kommunikáció végtelenül empatikus. Minden létező módon tartják velem a kapcsolatot. Műtét után is felhívtak és részletesen tájékoztattak, illetve e-mailt küldtek, benne ezzel a képpel.
Drága kis bohócom, remélem hamar meggyógyul. Esküszöm, ha meggyógyul, hagyni fogom, hogy kipakolja a gardróbot, vagy demarkációs vonalként az ágy közepén aludjon. 

 

 

2020.03.31

A COVID TEAM 

Nem sokat aludtam, szinte semmit. Karesz miatt aggódtam és mardosott a lelkiismeret furdalás. Nem tudtam tágítani a gondolattól, hogy azért lett beteg, mert sokat kellett egyedül lennie, pedig tudom, hogy 24 órából 18-at alvással, további 2 órát félálomban tölt el. De az a maradék négy… 

Reggel COVID vizsgálóba lettem sorolva, ami hamar felpörgött, így átléptem a reggelit. Pár óra múlva, amikor kijöttem, már nem láttam értelmét a szendvicsezésnek, így inkább kitartottam ebédig. Az események egyre gyorsabban pörögnek. A kórház az aktuális eljárási rend irányába mozdulva, folyamatosan élesíti a stratégiáját. Új helyzet, új rövidtávú jövő bontakozott ki, amelynek beszoktatási szakaszát készülünk lezárni. Nem voltam ideges, sem stresszes, hiszen a kórház időben elkezdett minket trenírozni, pedig biztos nem volt egyszerű, hiszen egy teljesen idegen helyzetben kellett villámgyorsan otthonosan mozognunk, nem csak egyén, hanem kórházszinten is.

 

Délután megkérdezték, hogy szeretnék-e COVID-Teamben dolgozni. Azonnal igent mondtam. Fel sem merült bennem, hogy nem. Sokan félnek ettől a feladattól. Én a magam vízöntő módján kicsit másképp látom már a helyzetet. Nem tudom, hogy az élet fog-e hozni még egy ekkora lehetőséget arra, hogy a pandémia aktív résztvevőként, a  fertőző vagy gyanús betegek elsődleges kórházi ellátását biztosító szakmai csoport tagja lehessek. Biztos nagy lesz a terhelés, biztos lesz olyan, amikor lehülyézem magam, mert sok, meg fáj. Egyszerűen muszáj benne lennem, mert valami olyant tanulhatok most a szakmáról és önmagamról, ami egészen biztosan a javamra fog válni. 

Este még beszéltem az állatkórházzal. Karcsi jobban van, nem lázas. Nem akar enni. Soha nem eszik, ha bibis a lelke. Tudom, hogy nagyon szomorú most, de őszintén remélem, hogy hamar felépül és visszaváltozik azzá az elkényeztetett kandúrrá, akivel naponta többször kellett vitatkozni, hogy ne pakolja ki a szekrényeket, hogy ne harapdálja a paplan alól kilógó lábakat és ne nyávogjon 1 centiről bele az arcomba, amikor az ébresztőre nem kelek fel. Hiányzik a kis csirkefogó, remélem szebb reggelre fog ébredni.

4 comments

  1. Imádom az írásaidat, próbálok erőt meríteni belőlük ha te nem adod fel én se mikor csak egy Szeptikus Sebészeti osztályon dolgozók.
    Aggódok mert nem látom a végét, féltem anyukámat a szeretteimet.
    És persze mindenki feszült és mentálisan rettenetesen fáradt.

    Kedvelés

    1. Mindenki fél, én is félek. Ez sajnos az adott helyzetben “természetes” A mentális fáradság nálam is egy komoly probléma. Remélem mielőbb átlépünk ezen a nehéz időszakon.

      Kedvelés

  2. Feliratkoznék…, szeretném olvasni…. mindig. Tiszteletem jeléül is, meg mert nagggggyon jó olvasni amiként a borzalmakról is ilyen szeretettel és pozitív hozzáállással tud írni. Gratulálok. A tetteihez és az írásához is.

    Kedvelés

Hozzászólás a(z) Tica bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s