2020.04.05-06 – A főváros ütőerén jár táncot a fegyelmezetlenség pengéje

2020.04.05

Lagymatag nap volt a vasárnap. A reggeli félórás ébredésem után megkezdtem a szabadnapos rituálét, ami a pizsamában történő félnapos flangálást jelenti nálam. Nem volt kedvem átöltözni. Úgy voltam vele, hogy addig vagyok igazán szabadnapon, amíg az idétlen kacsás pizsamagatyámban feszülök és a bolyhos papucsomban csattogok. A kötelező önsorsrontással is felérő hírek olvasását hamar feladtam. Egyszerűen már kiakadni sem tudok. Aztán kinyitottam a facebookot és rájöttem, hogy van lejjebb. Egy kommentkarate pattant fel előttem, amelyben 3 ősintenzíves nővér próbálja a laikusok tüzén át megérteni, hogy miként lehet több tucat beteget egy gépről lélegeztetni. Megnyugvással töltött el a felismerés, hogy nem csak az egészségügyhöz értenek sokan, de az intenzív terápiához is. Hála a jó égnek. Nincs minden veszve.

Délután (a saját időzónámban) elindultam edzeni. Gondoltam tekerek egy Budapest kört. A városligetnél átfutott rajtam egy sokkolóan baljós gondolat. Tele volt a liget emberekkel. Egymás hegyén hátán hancúroztak a fűben és élvezték a langyos tavaszi időt. Olaszországra gondoltam. Arra az időszakra, amikor elkezdett Lombardiában fészket rakni a járvány. Az emberek örültek a laza megszorításoknak és vígan élték az orosz ruletten nyert szabadságot. Ők sem vették komolyan. Nagyon kiborultam. Nem akarok Bergamo-t itthon átélni. Féltem a családomat, a barátaimat és nem akarok betegeket sorra halni látni. Nem akarok kollégát veszteni. Nem, nem és nem.

2020.04.06

 

 

A sürgősségi és a kórház még mindig ijesztően csendes. Csak a dolgozók masíroznak ide-oda és készülnek a járvány apokaliptikus támadására. Reggel találkoztam egy beteggel, aki nemrég, pár napja került be. Már jobban volt, így hazamehetett. Beszéltem vele pár mondatot és szépen kértem, hogy nagyon vigyázzon magára. Esős, hideg idő volt, amikor bekerült. Az egyetlen élő rokonával jött, a testvérével, aki nem jöhetett be a kórházba, mert látogatási tilalom van. A portán megkérték, hogy menjen inkább haza és próbáljon telefonon kapcsolatot tartani. Emlékszem, nagyon sírt kint a testvére. Fájt, hogy nem tudtam őt beengedni. Később, amikor a beteg kicsit jobban lett, eszembe jutott, hogy a telefonálás ilyenkor jót tesz. Előbányásztuk a táska aljáról a telefont és tárcsáztuk a számot. Kicsit megnyugodott szegény, amikor el tudta mesélni, hogy mi történt bent vele. Kicsit sajnáltam, hogy nem tudott videótelefont használni. Az lett volna az igazán nagyszerű.

Délelőtt kaptam egy új csúcsmaszkot. Kicsit olyan vagyok benne mint Darth Vader, még a légzésem is olyan. Nagyon hálás voltam érte, mert a korábbi maszkok nagyon kikezdték az orromat és a szemem alatt a bőrömet. Muszáj rászorítani fent, ha nem akarom a kilélegzett párás levegőt a szemüvegemre lihegni. Később kaptunk mellé új plexiket is. Azt hiszem, nincs okom panaszra. Mondjuk kiegyeznék egy rögtön vége főcímmel, de erre egyre kisebb az esély.

Egyre inkább lüktet bennem Bergamo-érzés. Egy fiatal traumatológus rezidenssel futottam össze. Ismerem kezdő medikus kora óta. Mosolyogva újságolta, hogy együtt fogunk hasítani a COVID-ban, amit én csak (Idaho-nak) hívok. Eszembe jutott az olasz doki videója, amiben beszámol arról, hogy egy idő után, amikor már nem sokkol a pozitív teszteredmény, azt veszed észre, hogy már nincs a kórházban traumatológus, sebész, vagy szemész és szülésznő. Orvos van és nővér. Fájdalmasan hasított belém a videó felelevenítése.   Folyamatosan nő bennem az érzés, hogy az Armageddon, amire készülünk, az nem fog elmaradni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s