2020.04.24-25 – ISTENEM, ADD, HOGY NEGATÍV LEGYEN

Közzétette:

2020.04.24

Tavasz van, szinte ragyog a természet. A madarak egyre nagyobb elánnal nyomják a nótát, a fák egyre zöldebbek. Amikor elkezdődött a járványhelyzet itthon, akkor még kopasz volt minden fa. A reggelek hűvösek, olykor csípősen hidegek voltak és csak délutánra melegedett kellemesre a hőmérséklet. Pillanatok alatt ért minket utol a nyár előszele.

Estei műszak vár rám, így próbáltam lerugdosni magamról a munkahelyi gondolatokat. 94876942_678084929593680_4038501321148465152_nEz pont addig sikerült, amíg meg nem kaptam az első körlevelet, majd a másodikat és a harmadikat. Bár nem tudtam elvonatkoztatni a kórháztól, mégis jól estek a levelek, hiszen a kapcsolattartás ezen formája keringeti bennem a szakmát és ezen keresztül az  életet.

Később leültem a gép elé, de a facebook ismét kihozott a béketűrésből, így inkább elmentem futni egyet. Visszatért a mozgás és a sport az életembe, aminek nagyon örültem. Lefutottam egy izmos tízest és kicsit a végén sprintelgettem. Egyre jobban érzem magam, szinte látom az alagút végén a fényt. A végére úgy belejöttem, hogy egy őszi maraton lehetőségén kezdtem gondolkodni.

Az esti élet kicsit pezsgősebb lett a kórházban. Egész nap pörgés volt bent. Hosszú perceken át mesélték a kollégáim a harcos műszak eseményeit. Műszak átvétele előtt rendeztem a saját felszerelésem és azt reméltem, hogy nem kell megérintenem egyik darabját sem az éjjel. Tévedtem.

Amikor azt hallom, hogy  elhunyt több “idős, súlyos beteg”, akkor mindig kiakadok. Sajnálom, de nekem a 70 éves ember nem idős, hiszen a szüleim is hetven körüliek. Krónikus betegsége meg minden embernek van egy bizonyos kor felett, csak van, aki nem tud róla, mert nem jár rendszeresen szűrésre. Ezek a betegségek legtöbbször a semmiből köszönnek rá az emberre. Egy váratlan esemény kapcsán, amikor kiderül, hogy a vérnyomás magas, a szív néha rumlisan ver vagy épp a vese nem dolgozik olyan alázattal, ahogy azelőtt vagy a cukor nem alkalmazkodik az étkezéshez. Sajnálom, de mi másképp látjuk bentről az életet.

Kaptam pár “idős” beteget. Volt közük szellemileg teljesen aktív, aki a láztól elesettebb lett, de volt olyan is, aki már rég elvesztette önmagát és az életből szinte semmire nem 95371202_233083551344041_9124755541879422976_nemlékezett. A helyiségben csak ketten voltunk. Egy tündéri nénike és én. Pakolászás közben a nénike terápiáját készítettem elő. “Én kilencven éves vagyok, nem beteg” – bizonygatta a nénike telefonon keresztül.

Kicsit beszélgettem a nénivel, próbáltam megvigasztalni, mert összetört a gondolattól, hogy bent kell maradnia. Biztattam, hogy biztonságban van, jó helyen, meg fogják gyógyítani, de tudnunk kell, hogy nincs-e nagyobb baj és szükséges levenni a tesztet. Azt mondta, hogy “fél, hogy koronás lesz”. Hirtelen megrökönyödtem. Próbáltam okosat mondani, olyant, amitől megnyugszik, de csak annyit tudtam erre kinyögni, hogy attól mindenki fél, még én is. A szellemileg teljesen épp, korábban értelmiségi területen tevékenykedő néninek elmagyaráztam, hogy mi fog történni és hogy veszem majd le a mintát. Nehéz ezt szavakkal leírni, hiszen mindezt úgy bonyolítja le a magamfajta szakember, hogy közben az arctalan jelmezében próbál empatikus lenni, ami komoly kihívást jelent. A tesztet sikerült levenni és a nénit elhelyeztük. Az éjszaka hátralevő részében többször visszhangoztak a fülemben a szavai. Remélem, hogy negatív lesz, Istenem, add, hogy negatív legyen.

2020.04.25

FÉLEK, IGEN ÉN IS FÉLEK, DE…

94305740_2517862734980917_264709872518430720_n

Reggel, mielőtt leléptem, megnéztem a néni anyagát a gépben. Jó helyre került, jó orvos és szakápolók kezébe. Kicsit megnyugodtam és reméltem, hogy minden rendben lesz vele.

Bringával jöttem haza, nagyon gyorsan tekertem. Mintha a jelen helyzet elől menekültem volna. Kész őrület. Felhívtam a szüleimet és megtudtam, hogy a kert egyre szebb lesz. Apa most a lakást bütyköli, anya meg megállás nélkül a konyhában tüsténkedik. Hála a jó sorsnak mindketten jól vannak és a kedvük is jó. Mindketten “egészségesek.” Beszélgettünk a nyárról és arról, hogy van remény egy közös Balatoni hétre.

A fájdalmas valóság akkor ért utol, amikor hazaértem. Nehezen tudtam a gépeket bekapcsolni, az istenért sem akartak elindulni. Tudtam és, sejtettem, hogy nem szabadna erőltetni ha nem megy. Az első hír, ami elém ugrott szinte azonnal a szívemig hatolt. Nem hiszem el, nem nem és nem! Hát megtörtént az, amitől mindannyian féltünk, amit el akartunk kerülni, amit elutasítottunk az első perctől kezdve. Egyszer megkérdezte tőlem egy barátom, hogy mit féltek igazán. Három dolgot soroltam fel: A szüleim egészsége, a kollégáim egészsége és a saját egészségem – így, ebben a sorrendben. 

A kórház átmenetileg az otthonom lett, a kollégáim pedig a családom

Ha azt kérdeznéd, mitől félek a legjobban bent, akkor azt mondanám, hogy a veszteségtől. Az utolsó dolog, amit elviselnék, az a veszteség, egy ismert arc elvesztése. Nem tudom, hogy miként tudnék megbirkózni vele. Valószínű, hogy összeroppantana egy időre. Mi ott bent, ahol senki nem lát minket, egy furcsa szimbiózisban élünk. Furcsa vicceink vannak, cinkos összekacsintásaink és közös érzéseink. Összetartozunk még akkor is, amikor veszekszünk gyermeteg dolgokon. Egy csapat vagyunk, együtt harcolunk egymást támogatva, egymásért.

Amikor olvastam, hogy elvesztettünk egy Tatabányán dolgozó kollégát, akkor megrökönyödtem. Elkezdtem bújni az oldalakat és próbáltam megtalálni a cáfolatát a hírnek, de sajnos nem találtam. Egyre több és több helyen pattant elő a hír, és erőszakosan vágta belém a valóság erejét. De hát csak 41 éves volt! Ember! 41! Az semmi, az az élet legszebb része! Kétségbeesett dühöt, majd félelmet éreztem.

Istenem, ez velem is megtörténhet.

Felhívtam a pszichológusomat és kértem, hogy segítsen. Tudom, hogy nem volt programszerű a hívás, de úgy éreztem, hogy muszáj vele beszélnem. A félelemről beszéltünk és a lehetőségről, hogy miként lazíthatom le a görcsöt, ami a gyomromat szorongatja. Azt mondta, hogy természetes ez az érzés, hiszen benne vagyunk mindannyian a sűrűjében. Elmagyarázta, hogy miként tudok egy stabil bástyát építeni magam köré, amely megóvhat a félelemtől. “Egészségügyi szakdolgozó vagy, ismered a betegséget és tudod, miként tudsz ellene védekezni, így mindent megtehetsz. Ha elkapod a betegséget, akkor beteg leszel, a kórnak a tüneteit jól ismered. Tudod, hogy mit kell tenned, és tudod, hogy hol van segítséged.” “Biztonságban vagy, mert időben felismered” – De van, hogy nem megy -válaszoltam így sután, akár egy öt éves. “Nem vagy egyedül, érted? ” A szavak valamelyest megnyugtattak. A tudat, hogy több ezren harcolunk ez ellen a nyomorult vírus ellen, kicsit megnyugtatott, de belül azért még ott marad az az egy. Az első…

 

Isten nyugosztaljon kedves kollégám. Sajnos nem ismertelek, de egész életen át vinni fogom az emlékedet.

94784200_3138500896187954_1223931349962850304_n

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s