2020.05.05 – Mennyire törékeny az élet

Közzétette:

Az éjjeli kórház csak nekünk szép és nyugodt. A síri csend, a kongó folyosók egy laikus ember, egy beteg számára nagyon ijesztő lehet. A kórház, amelyben dolgozom egy régi épület, amolyan szecessziós műemlék. Magasan ívelt mennyezet, hosszúra nyúlt végtelen folyosók, laposra nyújtott lépcsők tarkítják a látványt, amelyet sosem unok meg. Szeretek éjszaka a régi épületben tekeregni és néha titokban fotózni.

uzsoki.jpg

A csönd persze kétélű, hiszen van a nyugodt éjszaka, amiért hálát szoktunk rebegni, és van a vihar előtti csendes éjszaka, ami bennünk is gyakran megállítja az ütőt.

Az éjszakai műszak elején már éreztük, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, hiszen rendesen megugrott a beáramlási mutatónk. Egyre több beteg érkezett. Nehéz pillanatokat megélő idős és fiatal emberek sorakoztak a váróteremben. Türelmesen várták a sorukat, és valahányszor elmentünk a folyosón, reménykedve néztek ránk. Ezek azok a reménykedő pillantások, amelyek lyukat vájnak az ember lelkén. Néha már nem merem felemelni a fejem, úgy suhanok át a várótermen.

Éjfél körül úgy éreztem, hogy lassan helyre fog állni a rend és talán lesz némi nyugtunk, de nem így lett. Begördült a mentő és az állig beöltözött kollégák előre jelezték, hogy egy COVID gyanús nénit hoznak. Elindultam bezsilipelni, hogy ne kelljen sokat várni rám. Miközben magamra öltöttem az asztronauta jelmezem, a szemem sarkából a vacsorámat néztem. A virsli még gőzölgött a magvas kenyér mellett. Nagyot nyeltem, mert éhes voltam, de nem haraptam a gőzölgő ételből, mert nem szerettem volna kajaszagúan a vizsgálóba menni.

Amikor beléptem egy törékeny, apró nénit láttam az ágyon. Olyan csepp volt, hogy szinte elveszett benne. Láttam, hogy fázik. A köntösével próbálta magát betekerni, de még úgy is vacogott. Megkértem az egyik kollégámat, hogy hozzon be egy vastag paplant, hogy be tudjam szegényt takarni. Ahogy az ágyhoz léptem, a nénike szemébe néztem. Láttam rajta a döbbenetet. Láttam, hogy fogalma nincs arról, hogy miféle ördögi darab része lett. Jól elbújtál! – szólt a néni csendben és mosolyt próbált magára erőltetni. Közben megérkezett a vastag paplan, ami még félbehajtva is nagy volt a néninek, de legalább nem fázott alatta. Elmondtam neki, hogy ki vagyok és miért vagyok elbújva. Koronás vagyok? -kérdezte a néni rémülten. Mondtam neki, hogy nem biztos, de sajnos a láz és légszomj gyanús lehet, ezért alaposan meg kell vizsgálnunk. Miközben készítettem az EKG-t és mértem a vérnyomást, az orvos faggatta a nénit. Volt valaha valamilyen betegsége? – tette fel az orvos a kérdést, amire a néni annyit mondott büszkén és dacosan, hogy volt, de meggyógyult. Kérdeztük, hogy értesíthetünk-e valakit, hogy itt van, mire annyit mondott csendesen, hogy már senkije nincsen. A férjét hosszú évekkel ezelőtt temette el, és pár éve a gyermekeit is elvesztette. Ahogy röviden összefoglalta válaszként az életét, összeszorult a szívem. Hirtelen belém hasított a tudat, hogy nincs jogom sajnálni magamat, mert a legnagyobb problémám is eltörpül a néni életének fájdalmai mellett. El sem tudom képzelni milyen az, ha valaki egyedül marad. Egyedül! Úgy egyedül, hogy senkire nem számíthat. Láttam rajta, hogy nagyon megdolgozik minden légvételért, de nem nagyon szerette a maszkon kapott oxigént. Feltúrtam a szekrényt, de nem találtam egyszerűbb megoldást, amely nem takarja el az egész arcát. Elkezdett folyni a hátamról és a homlokomról a víz. Egyre mélyebbre ástam a szekrényben, amely olyan mély volt, mint a kétségbeesett küzdelmem, hogy segítsek. Valahonnan az alsó polc légvégeböl előhalásztam egy kényelmes orrszondát, amelyről tudtam, hogy megfelel. Amikor felraktam rá, a néni mosolygott. Csendben, szó nélkül elpihent az ágyon és csukott szemmel várta a sorsát. Elköszöntem tőle, de nem nyitotta ki a szemét. Talán az emlékeiben veszett el.

oxigenterapia_n-hd.jpg
Egyszerű orrszonda, amelyen keresztül az orrba juttatjuk az oxigént. 

Elvitték a nénit egy másik osztályra, ahol a koronavírus gyanújával érkező betegeket különítik el. Tudtam, hogy soha többet nem látom őt. Elpakoltam a felszerelésemet és elkezdtem fertőtleníteni a szemüvegemet meg a pleximet. A legkisebb vizsgálóban sarkig volt nyitva az ablak. Kint meleg volt az idő, így nem is éreztem késztetést, hogy becsukjam. Ahogy az ablak melletti pultnál dolgoztam, egy hangos ordításra lettem figyelmes. Aztán még egyre. Szülnek felettünk az elsőn. A harmadik ordítás elnyúlt, szinte velőtrázóan hangosra sikerült. Szerintem megvan a baba, gondoltam magamban és épp a lámpát indultam lekapcsolni, amikor meghallottam az újszülött első sírását. Nagyon panaszkodott, biztos fázott idekint. Gyakran halljuk a szüléseket éjjel és szinte mindig mosolygunk,amikor egy csepp élet a világra érkezik. De ez más volt, most nem tudtam mosolyogni. Furcsa kettősség járta bennem táncát. 10 perc alatt látni egy élet végét és meghallani az élet kezdetét… Igen, ilyen a kórház. Nálunk kezdődik és végződik az élet.

Kiemelt kép: https://www.bbc.com/news/uk-scotland-52486923

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s