2 HÓNAP A COVID-19 ÁRNYÉKÁBAN

2020.05.10

2 HÓNAP A COVID-19 ÁRNYÉKÁBAN

Lassan kezd visszatalálni az időérzékem, bár ez inkább csak a jelenre és a jövőkép kialakítására vonatkozik, hiszen az elmúlt két hónap egy rémálomban eltöltött időszak volt. Ez az időszak egy mérföldköve lett az életemnek, amelynek tekintélyes (nagyobb) részét az aktív betegellátásban töltöttem.

Amikor sikerült közel kerülnöm önmagamhoz.

Soha nem szerettem szabályok kézé szorulni és szigorú menetrend szerint élni. Mindig 91556987_2716381961941409_8073394182573522944_nirtóztam mondattól, amelyben benne volt a “kell”. Derék vízöntőként, noha szeretem mindent a végletekig analizálni, darabokra szedi és megismerni, most valahogy megadtam magam, és a kényszerű szabályok hullámain sodródtam. Nem volt más választásom. A változás leginkább akkor fűszeres és érzékelhető, ha az ember önmagán veszi észre a jeleket. A gondolkodásmód, a világról és az életről kialakított elképzelés változása bennünk van, hiszen a külső környezet, az élet adta történetek folyamatosan változtatnak minket, de ez más volt. Nagyon más. Itt egy hatalmas törés keletkezett a világ testén, amely olyan helyzetbe kényszerített bennünket, ahol a legkeményebb emberek térde is megremegett. Ez az erő, amely a törést előidézte az nem más, mint a félelem.  Az elmúlt két hónapban szinte minden nyomorult percben velem volt a félelem. Minden reggel vártam a 7 órás híreket, a napi statisztikát és a 11-es sajtáj kezdetét. Úgy költözött be hozzám ez a kötelezővé vált napirend, hogy észre sem vettem. Rettegve nyomtam le reggelente az entert és pillantottam rá a napi igazságra, amely lassanként titrálta belém a még “félned kell” mérget. Megtanultam a “rendet”, az életet elviselni a szkafanderben, amely soha nem lesz szép emlékem. Láttam embereket láztól reszketni, a rajtuk eluralkodó tüdőgyulladástól levegő után könyörögni vagy szép csendben a földi életüktől elköszönni. Átéltem újra, hogy kezdő vagyok és remegett a kezem a vérvételek előtt, mert tudtam, hogy nincs két lövésem, csak egy. Beszéltem síró hozzátartozókkal telefonon, akik elképzelni sem tudták, hogy mi történik a kórházakban COVID idején. Próbáltam magam bemutatni akkor, amikor védőöltözet mögé rejtve csak a szemem látszott, és boldogan mutattam meg az arcom annak, aki kérte. Minden egyes nap egy megélt emlék marad és egyben intőjel.

Így utólag visszagondolva szükségünk volt erre a kijózanító pofonra, amelyet a COVID-19 mért az arcunkra. Talán ez kellett ahhoz, hogy felismerjük mindazon lehetőségeinket, amelyeket elherdáltunk, amelyek nem voltak fontosak, hiszen természetes meglétükkel állandó stabilitást nyújtottak. A család közelsége, az emberi kapcsolatok mélysége, a szeretet, a fizikai kapcsolattartás szüksége, a megélhetés, a közlés szabadsága, munka öröme és a környezetünk tisztelete. Ezekre a végtelenül egyszerű dolgokra gondolok szüntelen, hiszen az elmúlt két hónap gyakorlatilag karanténba zárta az egész életem.

Most, hogy lassan visszaáll a dolgok rendje és a nyár megélhető élménnyé válhat számomra, képes vagyok már átlátni ezt a rémálmot. Amikor januárban elkezdődött Kínában a járvány, még nem aggódtam, önmagamért meg pláne nem, hiszen Kína messze van – gondoltam én balga. Az első sokk akkor jelentkezett, amikor egy kedves kolléganőm rám írt egy üzenetet: Megvan az első két Olasz beteg! Próbáltam elodázni, próbáltam a legalsó fiók legmélyebb végébe eldugni a félelem lehetőségét, de egyre kevésbé ment, hiszen az Olaszországi mutatók egyre erőszakosabban emelkedtek.

Ebből baj lesz! 

Az Olaszok sokkal közvetlenebb és szabadabb társadalmi életet élnek, mint mi. Az idős emberek természetes napirendje az esti társas összejövetel, amelyek egy ízletes vacsora után a Chianti íze mellé járó nem kifejezetten lágy ritmusú  zenebonát túlordító harsány szócsaták és egymás érintése, ölelése mellett, napi ritmusban telnek. Az igazi olasz focimeccsek, a síparadicsomok és a karnevál sokak bakancslistájának top ötös vendége.  Ezek a lehetőségek sokunknak megengedhetetlen, és fényévnyi távolságot tartva tőlünk elérhetetlenek. Talán ez volt a mi mázlink, ha lehet ezt mondani. Noha lehet már jutányos áron eljutni ezekre a helyekre, de csak egy-két napra és távoli szállással felütve, amely több tucat kilométerre van az igazi érzelemdzsungeltől. Velence nem a mi pénztárcánk súlyát képviselő olcsó hely. Egy igazi szállás, amely bent van a centrumban, az nagyjából egy átlagmagyar félhavi bére éjszakánként. Túl nagy luxus nekünk, főleg a karácsonyi költekezés után, amikor épp a “nincs rá lóvé” depresszióban fürdőzünk több millióan. Ez volt a mi szerencsénk, a csóró emberek mázlija, amely megóvott minket attól a katasztrófától, amely a tehetősebb országok állampolgárait sújtotta. Nálunk nem jellemző a mindenhol is élek létezés. Ha egy másik országban vállalunk munkát, akkor kiköltözünk és szabadságra jövünk csak haza. Nem úgy, mint a szomszédos Romániában, ahol a kétlaki élet, a családdal tartott rendszeres fizikai kapcsolat az ingázás természetesebb menetrend a  külföldön munkát vállalóknak. Lehet, ezért szökött náluk magasabbra a esetszám-mutató. Persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy a védekezés első szakasza nagyon korán lett itthon bevezetve. A “maradj otthon, moss kezet, viselj maszkot, csak úgy lehet” korai bevezetése azt a minimális emelkedést is lehúzta rendesen.

cropped-add-a-heading-2.png
Egy triage naplója

Nem feltétlenül biztos, hogy jól értékelem, látom a helyzetet, mert ezek csak első gondolatok egy vízöntőtől, aki végre szabadon analizálhat és “szinte” szabadon beszélhet a gondolatairól.

Egészen biztos, hogy sok mindent megváltoztatok, hogy nagyvonalúbb leszek 94026498_2609463995992736_6863644999305658368_nönmagamhoz és az életemhez, mert csak egy van belőle. Szeretnék többet tudni az egészségügyről és megismerném az egyéb szakterületeket. Szeretném látni, hogy mit csinálnak műtőkben, hogy altatnak az anesztesek, hogyan ápolnak a fekvőbeteg osztályokon  a nővérek, mit élnek át a mentők, amikor mentenek. Nem fogom engedni, hogy a virtuális kommunikáció eluralja az életemet, és visszatérek a fizikailag tapintható kapcsolattartás lehetőségéhez. Tisztelni fogom a környezetemet és nem szennyezem műanyaggal feleslegesen. Megteszem az első lépést az álmaim és vágyaim felé. Azzal fogok foglalkozni, ami épít, ami tényleg boldoggá tesz. Szép lassan átevezek a média vizeire, ahol már bérelt helyem van, csak még nem volt bátorságom beismerni önmagamnak, hogy ez az, ez kell nekem…

Boldog és szabad vagyok! Szabadon, kötetlenül alkothatok és építhetek...
Richter Anna Díj és valaminek a kezdete 🙂

 

2 comments

  1. Kedves Ancsa!
    Fogadd szívbőljövő gratulációmat a díjhoz, a díjazáshoz! Úgy érzem, nagyon jó helyre került ez az összeg. Kívánom, hogy örömben és legfőképpen egészségben tudd megvalósitani mindazt, amit elterveztél! Ilyen legyen a folytatás is, hogy még sokunknak: pácienseknek és egészségügyieknek tudj segíteni, utat mutatni valamilyen módon! Itt gratulálok a többi díjazottnak is (Hegmesék; SOS …) VÁLLVETVE TESSZÜK A DOLGUNK! Szeretettel ölellek ismeretlenül (?) is!
    Egy másik egészségügyi dolgozó: Szajkovics Anna /Panni/ röntgenasszisztens Sopronból

    Kedvelés

    1. Kedves Panni,
      Köszönöm szépen a kedves soraidat, nagyon megérintett. Azt hiszem, mindannyiunk nevében vettem át ezt a díjat és ekként is fogom végigvinni a projektet.
      Még egyszer köszönöm, és remélem egyszer lejutok hozzátok is, Sopronba 🙂
      Ancsa

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s