2020.05.11 – FÉLELEM NÉLKÜL

2020.05.11

Pár nap pauza után frissen ébredtem reggel. Hajnali 5:30 volt, már világosodott kint. Szeretem a nyári reggeleket, főleg akkor, amikor nem dolgozni indulok hajnalban, hanem fotózni. A reggeli rajt csak második nekifutásra sikerült. A gyors kávé és smink után felugrottam a bringámra és elindultam dolgozni. Az első kilométeren azon töprengtem, hogy mennyire menő lenne, ha lenne egy kocsim. Tuti ott fejezném be a sminket és a kávémat is vihetném magammal. A kihangosított telefonon elárasztaná az utasteret anya hangja, és nem kellene azon tépnem magam, hogy a frizurám megússza az utat. Hát ettől az életstílustól kicsit távol tart a jelenlegi helyzetem, de nem adom fel.

Amikor beértem a munkahelyemre, döbbenten tapasztaltam, hogy csont üres az osztály. Egyetlen egy beteg nem volt a rendszerben, csak detoxos hajléktalan. Furcsa, hogy egy sürgősségin ők képviselik az állandóságot, mert ők aztán minden pillanatban jelen vannak. A kanyarban elém ugrott egy “törzsvendég”. Haja bozontos volt, bőre piszkos, a szaga meg egyenesen tapintható. A fürdés elől próbált menekülni. Amikor meglátott, akkor odalépett hozzám és rám ordított, hogy nyugtatót kér. Mondtam neki, hogy sajnálom, nincs, de van egy szendvicsem. Nem kellett neki. Szomorúan ballagtam el az öltözőig. Nem értettem, hogy mi a bajuk a szendviccsel.

Átadáskor átvettem a védőfelszereléseket és megnéztem, hogy kikkel dolgozom. Remek csapat. Csupa bátor fiatal ápoló és orvos, egy fürge admin és két szorgalmas betegszállító. Legurítottam a kávémat, majd még egyet és ettem is. Beteg sehol. Kínomban ránéztem a Google-re, hogy ott van e a kórház a térképen. Ott volt… Nem értem, miért nem jönnek a betegek?! Hidegfront van és hétfő. Ilyenkor már egymás ölében ülnek a zsúfolt váróban. Ehhez képest az egész alagsor szedált nyugalomban ringatózott.

Délelőtt 10-kor befutott egy mentő, majd mindjárt még négy. Ó igen, ez az, beindult a hétfő reggel. Azt valahogy sejtettem, hogy nem fogunk unatkozni, de azt nem, hogy több COVID-gyanús beteg is lesz. Nagyjából a harmadik gyanús  eset után jöttem rá, hogy kezd minket utolérni az anyák napi utórengés. Lappangásnyi idő távolságban van tőlünk a hátrahagyott anyák napja. Idős néniket hoztak jobbára, akik rendelkeztek olyan panaszokkal és mérhető paraméterekkel, amelyek beleilletek a kiadott eljárásrend szerinti gyanús tünetek közé. Én is kilógtam anyuékhoz köszönteni. Összeszorult a szívem. Ismét elfogott a félelem, amely már régóta nem volt vendégem. Felhívtam anyukámat, aki megnyugtatott, hogy jól van, nincs bajuk. Ez kicsit helyre rakott.

Egy idős beteggel próbáltam kicsit beszélgetni. Nagyon el volt keseredve. Nem félt a betegségtől. Sokkal nagyobb bánat ült a szívén. Nemrég elvesztette a férjét, akihez egész életében kötődött. Gyermekkoruk óta ismerték egymást. Látszott rajta, hogy sokat fogyott és szemei vörösek voltak a sírástól. Ahogy kinyújtotta a kezét a vérvételhez megfogta a kezem. Azt hittem a fájdalomtól, de nem. “Nagyon kérem, ne engedje, hogy bent tartsanak!” Elmondta, hogy nem fél a vírustól és attól sem félne, ha eljönne a távozás ideje. Nehéz egy ilyen beszélgetésbe belemenni ismeretlenül. Nem jutott semmi értelmes az eszembe.

– Emlékszem rád – szólt hozzám a néni pár perccel később. – Te hoztál mézet a kenyeremre, mert nem szeretem az üres vajas kenyeret. Eszembe jutott az a hétvégi téli reggel, amikor az egész kórházat bejártam, hogy mézet találjak a kenyérre. Azt mondta a néni kezelőorvosa, hogy csak akkor mehet haza, ha magában tud tartani egy szelet kenyeret egy pohár teával. Megkentem a kenyeret mézzel, jó vastagon, ahogy én szerettem és diadalmasan a néni elé helyeztem. Nagyon jó volt látni, ahogy elfogyasztotta a mézes költemény utolsó morzsáit is. Miután jobban lett, hazaengedtük. El is felejtettem a történetet. Lassan összeszedtem a felszerelésem, levettem a szemüveget és a plexit és a nénire néztem. – Te voltál az, tudtam én – nevetett. Amikor kinyitottam az ajtót, utánam szólt. – Azon a héten tudtam meg, hogy beteg lett a férjem. Hozzá szerettem volna hazajutni. Soha életemben nem szerettem a mézet…

Ahogy tekertem hazafelé, a nénire gondoltam és a közös történetünkre. Életfogytig tartó szerelmét és a mindenre elszánt küzdeni tudását egyszerre tiszteltem és irigyeltem. Bambán tekertem tovább és az embereket nézegettem. Mintha misem történt volna, úgy flangáltak a nyárias melegben. Félelem és aggodalom nélkül érintkeztek és csevegtek. Már nem félnek, pont úgy, ahogy a néni sem…

97391216_269968870852484_6192139532729581568_n.jpg

Borítókép: Painting Valley

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s