2020.05.13 – Nem tudom, milyen lenne

Közzétette:

2020.05.13

Egész éjjel az eljárásrendeket bújtam, teljesen kiégett az agyam tőle. Nem szeretem az alkoholt, soha nem bírtam, de második 30 oldalas ajánlás után kibontottam egy palack száraz bort. Próbáltam magamra erőltetni a vérprofi szakember pókerarcát, de egyre kevésbé tudtam azonosulni a szereppel. A sorok szinte teljesen összefolytak előttem. Elővettem a szemüvegemet, mert arra gondoltam, hogy a szemem fáradt el, de bő egy órányi önkínzás után beláttam, hogy az agyam fáradt el. A háttérben a Reach Out szólt és a fény egyre tompább lett előttem. Elnyúltam a parkettán, az arcomra helyzetem az egyik kinyomtatott eljárásrendet és hallgattam a zenét, amely napok óta zümmögött a fülemben és hagytam, hogy elvigyen magával az álomországba.

Rémálom

Az óra egy idétlen dallamra váltva ébresztett. Soha nem hallottam azelőtt. Próbáltam kinyomni, de nem tudtam. Hagytam végül zenélni és elkezdtem magamra dobálni a ruháimat. Amikor kiléptem az ajtón, az ajtót nem tudtam bezárni. A telefonom a kezemben volt ugyan, de a zene bent pont ugyanúgy zengett a lakásban, mint ébresztéskor. A bringámat nem tudtam hajtani. Végig erős szembe szélben haladtam és a fülesemben nem a szokványos Metallica szólt, hanem Cili néni egy teljesen más hangstílusban, szinte parancsolóan, többféle módon próbált meggyőzni a maszk  viselés értelméről, és arról, hogy még para van, még nem lehetek nyugodt.

Ahogy beértem a kórházhoz nem tudtam bemenni, nem volt bejárat. Láttam, hogy bent eszméletlen nagy a forgalom, mentők jönnek mennek és a kollégáim állig szkafanderben rohangálnak az udvaron. Mindenhol lámpák villogtam és én nem tudtam bemenni. Minden kijárathoz oda volt írva, hogy “csak mentő, csak beteg” és sehol nem volt felírva, hogy szakdolgozók bejárata. Az órámat néztem, de nem láttam a párától, pedig berregett, hogy 7 óra van. Nem tudtam mást kitalálni és a csomagomat a kerítésen áthajítottam, majd bemásztam én is. Rohantam a szirénázó mentők között és az ismeretlen, arctalan kollégáim között a sürgősségit keresve. Kérdeztem őket, hogy mi történt, de mintha ott sem lettem volna. Mentek tovább a dolgukra.

A fotocellás ajtó kivágódott előttem és vártam a szokásos pillanatot, ami nem jött el. Nem volt sehol detoxos hajléktalan ember, sem üres váró és fényesen bevilágított váróterem. Mindenhol betegek feküdtek. Nem volt sem pad, sem szék, sem várakozó ember. Mindenhol ágyak, az ágyakon fulladó betegek és gépek. Velem szemben két arctalan ember egy beteget próbált lélegeztetni, mellettük egy másik valami tábori ágyon ült és ordított, hogy fogy az ereje. Egy szkafanderbe öltözött ápoló egy fehér kocsin tolja az infúziókat, egy másik pedig a lepedőket. Bármerre néztem, nem volt üres hely. A folyosó végéről kék szkafanderben rohantak páran, gondoltam ez az intenzív lehet, ez az ő színük. Odaléptek egy ágyhoz, amin szintén beteg feküdt és betolták az egyik helyiségbe, amelynek ajtaja mázsás súllyal vágódott be előttem. Védtelen voltam. Sem kesztyű, sem maszk nem volt rajtam. Egy egyszerű fehér póló, géznadrág és egy flip-flop papucs volt rajtam. Megállítottam egy arctalant és kérdeztem, hogy mi hol van, hogy hol van a sürgősségi és hol kaphatok ruhát. Az arctalan szárazan közölte velem, hogy benne volt a tegnapi eljárásrendben a lista. Ha tudni akarom, akkor olvassam el. Egy hangot hallottam, akkor a nevemen szólít. Egyre erősebben hallottam a nevemet. Szólított, hogy erre gyere, de nem láttam őt. Körülöttem betegek feküdtek, akik egyenként megérintettek, olykor kicsit meglöktek. Úristen itt van hát, elért minket. Basszus pont most kapom el ezt a szart, vége, megfertőződtem.

A nevemet egyre erősebben hallom, de már nem mozdulok. Ancsa! Ancsaaaaaa! Ancsa ébredj, menned kell! 5:30 van!

– Hol vagyok?

– A parkettán! Itt aludtál el.

– Istenem, ennek soha nem lesz vége?! Itt marad a nyakunkon ennek a trágya vírusnak az oldalszele úgy, hogy nem is láttuk még az igazi arcát. Tele volt a kórház beteggel. Mindenhol betegek feküdtek. Csendben mosolyogva lettem kiröhögve.

Begurultam a kórházhoz és próbáltam bejutni, de az első helyen nem engedtek be. Aztán átgurultam egy következő helyre, majd egy harmadikra. Leverem magam hídba, ha bent csikágó lesz. Begurultam végre a kórházba, amely tavaszi szépségében villogott előttem. A rózsák valószínűtlen illatfelhőbe helyezték a kertet. Üres volt az udvar,, csak a beképzelt fehér cica kóválygott álmosan a fák közt. Pont úgy nem vett rólam tudomást ez a nagyképű fehér szépség, ahogy nyolc éve minden nap. Sehogy sem. Utál engem ez a bestia. A fotocellás ajtón csukott megint szemmel léptem be.  Üres volt az osztály. Nem volt beteg a rendszerben. Az öltözőben lerogytam a padra és csendben bámultam magam elé. Nem tudom, milyen lenne. Elővettem a telefonomat és elolvastam az eljárásrend végét, valamint a mit hol találok az épületbe – aktuális verzióját. Azt hiszem kimerült vagyok…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s