1. HÉT

 

A korlátok folyamatos lazítása olyan, akár a leszorított kar feloldása vérvétel után. Szép lassan visszatér a keringés a karba, és pár nap után már csak apró, szemmel alig látható pöttyként van jelen a vérvétel emléke. Az idő múlása még most is nehezen követhető, hiszen a visszarendeződés épp olyan gyors, mint a hirtelen leállás, amely sokkolóan hatott az egész országra.

Egész héten dolgoztam, szinte megállás nélkül. A vészhelyzet nyomait még viseli kórház, de már nem okoz bennünk akkora feszültséget, amelynek elsősorban a visszatérő élet lehet az oka. A maszkot még most is viselnünk kell és a beléptetés is szabályozott keretek közt zajlik, de már korántsem olyan ijesztő mértékben, mint 1 hónapja. A kiemelt COVID védőfelszerelések egyre kevesebb mennyiségben fogynak, amelyek vészjósló csengőként vannak jelen a mindennapokban, de már sokkal lassabban fogynak. Még nem lazíthatunk teljesen…

Amikor lefújták az első félidőt

Nehezen indult a hét, de már nem a járvány miatt paráztam. Szép lassan elkezdtem összerendezni a tennivaló listámat és egy másik vágányra kapcsolva terveztem tovább az utamat. Onnan jöttem rá, hogy már feloldódott bennem a félelem mérge, hogy a hírek és a híradó helyett az Exatlont néztem újra. 2 teljes hónapig rá sem néztem a történésekre és csak remélni tudtam, hogy nem maradtam le a végjáték izgalmairól. A szokásos napi sajtáj egyre kevésbé érdekel, ahogy a napi adatokat sem fürkészem már izzadó tenyérrel.

Kedd reggel volt, amikor felengedték azt a bizonyos leszorítógumit. A szokásos e-mailek már megritkulva jönnek és egyre kevesebb kötelező olvasmányt kapunk bentről. Meglehetősen furcsa reggel volt, elég nagy beáramlással. Folyamatosan jöttek a mentők és a betegek. Hetek óta cipelt panaszokkal érkeztek, ami megnyugtató volt számomra. Végre nem félnek tőlünk! Valamikor dél körül jelzett a telefon, hogy e-mail érkezett. A főig írta le a visszaállás első fázisainak lépéseit és a feladatokat. Régen örültem ennyire őszintén levélnek. Nagyon sokszor elolvastam és ízlelgettem az előttünk álló nyarat, amelyről tudom, hogy nehéz lesz, de még így is mosolyt tudott csalni az arcomra. A főig lefújta az első félidőt. Táncot jártak bennem az emlékek, az első éjszaka, amikor a pandémi kihirdetésével egy időben megsemmisültem. Az első beöltözés, amikor remegett a kezem, hogy el ne rontsam a sorrendet és az első COVID-gyanús beteg, akiről megtudtam, hogy pozitív lett. Az első félidő következtetéseit vonogatva, akárhogy is szépítjük, mi ezt a járványt megúsztuk. Vagy azért, mert nem vagyunk  anyagilag annyira jólfésültek, mint a nyugati országok polgárai, és nem utazgatunk karácsony után karneválozni meg nyaralni vagy azért, mert időben megkezdtük a védekezést. Az első hullámot megúsztuk, de nem érezhetjük magunkat még győztesnek, hiszen a vírus körülöttünk keringve várja a napot, hogy elválasztva minket a normális élettől, újra közénk férkőzhessen. Többen böngészik az olcsó utakat, miközben esküdöznek: “Elmegyek Olaszországba nyaralni, megnézem a Francia Riviérát, megveszem a jegyet Milánóba vagy Barcelonába” miközben lehet, hogy osztrák szomszédaink és a németek a minimálisan fertőzött országunkba, akár a Balatonhoz tervezik a nyári programjaikat. Nem lehetünk teljesen nyugodtak, mert az őszi ciklusban felütheti a fejét a fertőzés újabb hulláma, ami lehet, hogy ezúttal tényleg hullám lesz, olyan igazi tarajos szörnyeteg, ami először ijesztő apályt idéz a partokon, majd végül átcsapva felettünk elsodor bennünket.94026498_2609463995992736_6863644999305658368_n

Kevés időm maradt az időutazásra, mert sorra jöttek a betegek. Megjelentek a “csíp a vizeletem” esetek és a hetek óta itt-ott fáj, csak egy ultrahangot kérek szépen emberek. Nem haragudtam rájuk, noha nem értettem, hogy eddig hol voltak, hová tűntek. A folyosókon újra tapintható az élet, de valami mégis megváltozott. A vészhelyzettel egy időben teljesen felfordult az életünk. A kórház összezárt és együtt védekezett. Megismertük egymás közelről úgy, hogy azelőtt is tudtuk ki kicsoda, de most, amikor találkozunk már nem egy szenvtelen hellóval köszönünk, hanem cinkosan összemosolygunk és pár szót váltva csevegünk. Telefonos egyeztetések, konzíliumok leszervezésekor ma már  két olyan ember beszélget, akiket egy COVID gőzös közös műszak emléke köt össze, akiknek múltjuk lett és egyben új jelenük is, mert a köztük tornyosuló, hosszú évtizedekig épített falakat a járványidő lerombolta. Hát ne építsük újra ezeket a falakat, hanem örüljünk a tágas térnek, ahol mindenki az arcát vállalva a keresztnevén tetszik, ahol nem szívességet kérünk, hanem kölcsönösen egymásnak segítünk. Folytassuk tovább az életünket ezen a járható úton és reméljük, hogy ennél csak jobb jöhet és a nehezén, még ha ilyen könnyen is, de túl vagyunk.

 

Kiemelt kép:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s