Egy triage naplója -második hullám

2020.09.05

A Covid-19 egy ostoba vírus, amely terjedni akar. Nem fog engedélyt és beleegyezést kérni senkitől. Sőt, még politikai állásfoglalása sem lesz. Nem tesz fel kérdéseket, nem vár válaszokat, nem kommunikál.
Sokan át fognak esni a fertőzésen. Sokan szinte észre sem fogják venni magukon a tüneteket, de pár hét múlva a könnyű tünetesek által szétkent vírus elkezdhet rombolni. Van egy rossz hírem: már ezt sem biztos, hogy tudjuk megúszni…
Májusban azt mondtam, hogy az egészségügy iránt mutatott – leginkább félelem táplálta – szeretet ellenkezőjét fogjuk átélni a második hullám alatt. Sajnos ebben sem tévedtem. Már nem tapsolnak. Mindent átsző a gyanakvással, bizalmatlansággal átfűtött tehetetlen agresszió a Facebookon és mindenhol …

Ancsa vagyok, sürgősségi triage. Már nem félek, mert már nem tudok félni. Önbizalommal fűtve várom a találkozást, hogy leszámolhassak a vírussal és a démonjaimmal, amelyek bennem cirkálnak március óta.

Várakozásnak megfelelően sokat dolgoztunk és közben építettük a romokban heverő lelkünket

A kórházi élet a júniusi visszaállás után hamar felpezsdült. Mindenhol mosolygós arcokba botlottam, mindenki boldogan csevegett olyan emberekkel, akikkel azelőtt soha. Talán nem is ismerték egymást korábban. Az első hullám ideje alatt sok értékes barátság szövődött. A szkafander-nyomor, a nyomás és a közösen átizgult napok csapattá érlelték a kórház dolgozóit. A betegek lassan visszatértek a sürgősségire. Sokan betegebben jöttek be, mert több hétig aszalták otthonaikban rettegve a tüneteiket, amelyek végül tökéletesre festették a kórképet. Volt, hogy összetörve mentünk ki egy-egy szomorúbb eset után a vizsgálóból, és azon filozofáltunk éjszakába nyúló csetelésekkel, hogy vajon mi lett volna ha bejön 6 héttel korábban a beteg. A beáramlás mértékével azonos tempóban fokozódó terhelés néha nagyon megviselt minket.

Megdöbbentő és fájdalmas a felismerés, hogy mennyit ártott nekünk a COVID-19 úgy, hogy az eredendő küldetését még nem is teljesítette

A nyár viharos tempóban, munkával telt el. Kevés szabadság mindenkinek jutott, de az sem volt az igazi. Belül mindenkiben ottmaradt a kétely, mert tudtuk, éreztük, hogy az első hullám csak egy könnyű meccs volt, egy könnyű ellenféllel. Augusztus elejét írtuk akkor, amikor a médiakommunikációval foglalkozó kollégákkal elkezdtük hangoztatni ismét, hogy baj lehet ebből a felhőtlen szabadságból. Sajnos elnyomott minket rendesen a Facebook-on uralkodó, és egyre mélyebbre nyúló verbális erőszakhullám, amely olyan mértéket ölt napjainkban, hogy azt már jelzővel sem nagyon lehet illetni. Az ország három részre szakadt: A vírus – és maszkellenesekre, a maszkban alvó, túl óvatosakra és a józanul gondolkodni képesek táborára. A hónap közepén értük el az a szintet, hogy a Facebook elviselhetetlenné vált. Barátok váltak ellenséggé, és az értelmes szó elhanyagolhatóvá. Megszűnt a normális kommunikáció, így mindenki, aki békés szándékkal próbált volna fellépni, az erőszakos kommentelőknek teret adva, inkább a nyugalmas passzivitást választotta. Néha az volt az érzésem, hogy vannak emberek, akik kifejezetten a maszkos posztokat pécézik a FB-on, és amint lehet támadnak, sértenek és olykor testi fenyítések előrevetítése mellett tombolnak. Megdöbbentő és fájdalmas a felismerés, hogy mennyit ártott nekünk a COVID-19 úgy, hogy az eredendő küldetését még nem is teljesítette. Családok hullottak szét, barátságok mentek tönkre, emberek maradtak munka és megélhetés nélkül, majd maguk mögött bevágva az indulat ajtaját elkezdtek haragudni, mert belül fájt nekik a veszteség. Sokszor előveszem a Kübler -Ross modelljét, mert úgy vélem, hogy sokan veszteségként élték meg a tavaszi hónapokat: Elutasítás – Harag – Alkudozás – Depresszió – Elfogadás. Azt hiszem, hogy sokan a haragnál tartanak még.

A harag és indulat hónapja végén már éreztük belül, hogy valami lóg a levegőben. Az esetszámok növekedése mellett feltűntek az ismerősök közti pozitív esetek. Talán ez volt a fordulópont, hiszen ezt hiányoltuk tavasszal. Most szinte mindenkinek van legalább egy ismerőse, aki pozitív teszt miatt kispadra kényszerült két teljes hétre. A sürgősségin naponta fogadunk fiatalokat, akik fejfájásra, izom és – végtagfájdalomra, gyengeségre és lázra panaszkodnak. Rémülten néznek ránk, amikor megtudják, hogy “tünetesként” kell őket tovább vizsgálni. Volt aki elpityeregte magát, mert eszébe jutott a hétvégi családi ebéd a szülőkkel, és a barátokkal együtt eltöltött esti buli. Azt hiszem akkor találkoztak először azzal az érzéssel, amellyel mi a kórházban már 6 hónapja együtt élünk: A COVID-19 okozta féltéssel és félelemmel keveredő kínzó felelősségtudattal. Bár ne élték volna át azt az öt-tíz percet…

Most szeptember van, de belül már érezzük és tudjuk, hogy a hulló levelek hava komoly kihívás elé fog minket állítani, de már nem félünk, mert annyit féltünk korábban, hogy kihalt belőlünk ez az érzés. Mi most várunk és ha kell, ökölbe szorított kézzel megyünk előre, mert ez most a mi meccsünk. Nem fogunk meghátrálni, addig megyünk, ameddig meg nem halljuk a vége sípszót…