Egy triage naplója

2020.03.10

Magyar egészségügyi szakdolgozó vagyok, sürgősségi triage. Az alábbi naplómban próbálom kiírni magamból az érzéseket napról napra, amelyek az eddig számomra ismeretlen félelemmel harcolnak a lelkemben. Ne számítsatok irodalmi stílusra vagy vad szakmaizós gondolatmenetekre. Valami teljesen másra készüljetek. 

Hetekig figyeltem nyugalommal a koronavírusról szóló cikkeket addig, amíg Olaszországba be nem gyűrűzött a járvány.

Más kultúra… Ezzel nyugtatom magam. Ott az idősebb emberek komoly társadalmi életet élnek. Szórakoznak, közösségbe járnak és nem riadnak vissza az érintésektől, öleléstől és arc-arc kontaktustól. Mindaz a szép és kedves emberi viselkedés, amit hiányoltam a magyar mentalitás tárházából, mától egy riasztó lehetőséggé vált a fertőzés terjesztésére.  Egyszerre érzek félelmet, szorongást és izgalmat. Nézem az ismeretlen olasz kollégák hősies küzdelmét és arra gondolok, hogy vajon mi lesz, ha…?! Nem tudunk a kérdéstől elvonatkoztatni. Mindenki erről beszél bent. Nem pletyka, hanem félelemszinten. A főnökeink naponta többször tájékoztatnak minket a ránk vonatkozó újdonságokról. Megmutatták a védőfelszerelést, amit addig csak az instán vagy a FB-on láttam. Nevetünk, elképzelünk, de belül nagyon ideges szorongást érzünk.

Várunk és remélünk, hogy a hazai hűvösebb emberi viselkedés és minimális, csak közeli ismerősnek ajándékozott kontaktus eredménye először válik a szemünkben pozitívvá.

Ancsa vagyok, sürgősségi triage. Egy sikeres kórház sürgősségi egységén várom a feladatot, hogy megharcoljak az ismeretlen kórral. Rohadék érzés ez a fajta izgalommal kevert félelem. Csak remélni tudom, hogy a lehető legjobbat fogja kihozni belőlünk, belőlem.

2020.03.11

PANDEMIA

Ma is éjszakás leszek. Reggel, ahogy hazafelé bicikliztem felhívtam a szüleimet és a testvéremet. Aggódok értük. Folyamatosan trenírozom őket, hogy miként mossanak kezet, hogy ne pénzezzenek, fizessenek kártyával és korlátozzák a felesleges lakáselhagyást. Fáradt vagyok, de belül pörög a motor.

Ránéztem a hírekre és a főnökeimtől kapott levelekre. Precíz utasítások állnak benne. Olyanok, amelyek a kormány által elrendelt előírásokat követik. Pár óra alvás után benyomtam a netet és néztem az operatív törzs sajtótájékoztatóját.

Vészhelyzet… A szó, amiben élek, ami az életem tökéletes és biztonságos része, ma egy új szerepben jelent meg. Először éreztem ijedtséget a szó hallatán. Felhívtam a szüleimet és a tesómat. Beszélgetésünk könnyed, szeretettel teli. Érzik, hogy ideges vagyok.

Bementem éjszakára dolgozni. Átvettem a műszakot és beálltam a kötelező ritmusba. A kint várakozó betegekkel többször átvetettem a kézmosás és fertőtlenítés sorrendjét. Azt hiszem hálásak voltak érte.

Este van, kint tavaszi meleg jár és néma csend. Felütöm a telefonomat és az első hír, ami elém ugrik az a PANDEMIA. A WHO megtette! A WHO 2020.03.11-én hazai idő szerint 22 órakor pandémiának nyilvánította a járványt.

Könnyeztem. A történelem részévé váltam mind a 7.5 milliárd embertársammal. A tankönyveink elevenednek meg a következő időszakban. A telefonom nem engedi az önsajnálatot. Percenként keresnek aggódó ismerősök, régi barátok. Félnek. Én is félek, de egyéb reális lehetőség híján eldöntöttem, hogy ez most egy lecke, amelyből tanulni lehet. Előnyünk van a digitális kommunikáció révén, így ezt fel kell használnunk és a magunk javára kell fordítanunk.

2020.03.12

Kicsit elidőztem bent a kollégákkal. Néztük a híreket és beszélgettünk. Éjjel ismét kaptunk egy csomó e-mailt, amelyekben az óvintézkedések ránk vonatkozó szabályzatait olvastuk. Töméntelen információ, nehéz beépíteni. Alig van beteg az SBO-n, szinte csak részeg hajléktalanokat hoznak. Olyan, mintha Budapest kiürült volna. Napok óta nem láttam cisztitiszes beteget. Nagyon ijesztő. Olyan, mint amikor cunami előtt a tenger visszahúzódik. Mindenki ideges. Apróbb összeszólalkozások, amik nem komolyak, hiszen tudjuk, hogy csak egymásra számíthatunk. Talán csak így vezetjük le a feszkót, ami bennünk teker napok óta.

A reggeli csacsogás után elindultam haza a bringámon. Próbáltam aludni, de nagyon nehezen ment. 3 óra félálom jött össze. Fáj kicsit a gyomrom, de szerintem csak a stressz. Valami kaját kerestem és lementem vásárolni. Szinte üres volt a Tesco húspult. Egy család szó szerint előttem vásárolta fel a maradék 10kg húst. Nem baj. A tészta is jó és a szendvics, meg a kolbász.

Az SBO változatlanul csontüres.  Kaptunk egy sátrat, ahol pretriage működhet. (előzetes állapotfelmérés, mielőtt eljönnek a betegek. Ezen a támaszponton lehet az infekciókat kiszűrni.)

Szintet ugrottunk. Senki nem tudott rendesen pihenni, pedig kongott az osztály. Még mindig ijesztő a csend.

2020.03.13

ARCTALAN EMBEREK LESZÜNK

Reggel kicsit beszélgettünk a váltással. Mindenki a sátor körül kering és a védőfelszereléssel barátkozik. Szemüveg, maszk, overall és kesztyűk. Ebben a szemét gúnyában, ami az életünket mentheti meg adott esetben nem leszek már Ancsa. Egy arctalan ember leszek a sok közül, aki pont úgy néz ki, mint bárki, aki az akut vonalon készül a kihívásra.   Keservesen kicsavartam magamból 3 óra alvást. Ettem pár falat kaját és megittam egy csomó kávét. Válaszoltam az e-mailekre és beszéltem a szüleimmel meg a tesómmal. Bambán nézem a sajtótájékoztatót és a telefonomat nyomkodom. Jön egy üzenet: Hallottad? – Mit? A karantént! – Mit? Elsápadtam. Kollégáim kerültek karanténba két hétre. A karantént úgy képzelem el, mint egy börtönt, amit a jók kapnak.  Amolyan leckeféle vagy nem tudom. Csak azt tudom biztosan, hogy nem lehet kimenni és érintkezni a külvilággal. Nehéz elképzelni a létezését   addig, amíg valaki a környezetedből nem kerül oda.

2020.03.14

 

Bent megtudtam, hogy kik kerültek korlátozásra. Honnan tudhatták volna, hogy koron pozitív a beteg. Semmi tipikus tünete nem volt. Miféle alattomos vírus már, de komolyan. Egyre jobban utálom… A menedzsment és az ápolási igazgatónő meg a helyettese kiharcolták, hogy az Uzsokiban lehessenek. Hazai pályán. Ez kicsit megnyugtatott. De ez a nyugalom elszállt, amikor megállt mellettem éjjel a mentő. A srácon egy fehér ruha volt. Arctalan ember. Az ajtó kinyílt, a kocsiban emberek ültek sebészeti maszkban.  Szia Ancsa! – hallottam az ismerős hangokat. Közelebb mentem a kocsihoz és akkor láttam a kollégáimat. Nem kívánom senkinek sem a pillanatot. Azt hiszem akkor ott, abban a pillanatban érkeztem meg a valóságba.

Hálát adok a FB-nak és messengernek, mert ezen tudjuk a bezárt kollégáinkkal, barátainkkal a kapcsolatot tartani.    Hálásan emlegetjük a menedzsmentet. Olyanok lettek most, mint egy gyertyaláng a sötétben.

2020.03.15

 

Reggel sokáig elhúztam a hazamenetelt. Beszélgettem a srácokkal és nézegettük a híreket. Mindenkin látszik a feszültség. Egyre idegesebbek vagyunk és az e-mailek is egyre erősebbek. Mindegyiknek súlya és ereje van. Gyűjtöm őket, gyűlölöm,  és mégis olvasom. Van, hogy fel sem fogom a tartalmat. Mint a kezdő diák a szigorlat előtt, amikor ölében a könyvvel ül az ajtó előtt és no input állapotban mantrázik. Rohadék érzés. Beszéltem a családdal. Könyörgök nekik, hogy ne mozduljanak ki. Megígérték. Hiszek nekik. A szüleim sosem vernének át. Hiányoznak… A tesóm sem engedi már suliba a srácokat. Otthon tanulnak és játszanak. Ma nem vagyok éjszakás és persze, nem tudok aludni. Beszéltem megint a családdal és a tesómmal. Jól vannak, ez megnyugtat. Fura, hogy alig 10-20 km-re élnek tőlem és olyan mégis, mintha másik földrészen lennének. Riasztható vagyok, mint mindenki, így a telóm hangját nem némíthatom. Folyamatosan csipog. e-mail, sms, messenger. hívás… folyamatosan nyomja a rizsát. Megtudtam, hogy a kollégáim otthoni karantént kapnak. Ez azt jelenti, hogy hazamehetnek és otthon kell zárt ajtók mögött türelmesen várni. Ez így jó… Azt hiszem ez volt a hét második legjobb híre. Este tízre éreztem azt, hogy képes leszek aludni.

2020.03.16

Reggel hajnal ötkor keltem. Megnéztem a híreket, amelyektől már szabályos gyomorgörcsöm van. Fáj a fejem. Ki vagyok száradva. Ittam egy teát és elindultam bringával a kórházba. Más volt ez az út, mint eddig. Valami megváltozott. Nem tudom megmondani, hogy mi az, de érzem itt bent, legbelül.

A sátorban nagyüzem volt. A sorompónál szakrendelésre várakozók megtudták, hogy a miniszteri rendelet értelmében elmarad a szakrendelés és nem jöhetnek be. Volt, aki csendben megértette és volt, aki fenyegetőzött, hogy a lelkemen fog száradni, ha meghal, mert kihagyta a rendelést. Jött egy csomó kolléga és kolléganő más osztályokról. Egyre többen forognak az SBO körül. Fura ez nekünk, hiszen egy zárt világ voltunk eddig. Megható a törődésük és a segíteni akarásuk. Még mindig alacsony a beáramlás. Ha hoznak egy idős beteget, aki fullad, összerezzenünk. Elmagyarázzuk nekik, hogy miért vagyunk arctalanok, hogy ne ijedjenek meg. Mindenki próbál segíteni, minden lehetőséget lehetővé, valósággá tesznek. Van védőfelszerelés, ami egyenlő a biztonsággal. Enni alig tudunk. Idegesek vagyunk. Talán a kimerültség, nem tudom.

Itthon sem jobb. Bennem van a bugi. Tekerek százzal és olvasom a napi e-maileket. Aztán megnéztem a sajtótájékoztatót, amit délután kihagytam. Müller Cecília gyengéden jelezte, hogy a járvány új szintre lépett. Már nem egyedi, felkutatható esetekkel állunk szemben, hanem lekövethetetlen csoportos megbetegedéssel.

Azt hiszem kicsit félek. Olyan szemét kórokozóval állunk szemben, amiről keveset tudunk. A légzési elégtelenség eseti szinten már mindenkinek a kisujjában van, hiszen régóta vagyunk a pályán. De halmozott esetszámmal még nem találkoztunk.

Nem tudom, hogy mit akar nekünk ez a történet megtanítani, de úgy hiszem, hogy minden embernek valahol meg kell találni az értelmét, mert akkor talán józanabbul tudunk előre lépkedni.

Most lefekszem aludni, mert reggel kezdődik minden előröl. Remélem össze tudok kaparni pár óra alvást.

Ha lehet, akkor maradjatok otthon. Ez most nem kérés, hanem inkább könyörgés. Minden kint eltöltött perc növelheti járvány kiterjedésének méretér és az esetszámot.

Maradjatok otthon és reménykedjetek velünk!

 

2020.03.17

 

ÉN NEM TEHETEM MEG, HOGY OTTHON MARADJAK! – COVID TEAM

90299594_200040757921792_771764881031430144_n

Reggel nagyon fáradtan ébredtem, mint akit agyonvertek. Napok óta 3 órákat tudtam csak aludni, ami nagyon kevés. Éjjel, amikor lefeküdtem, még átnéztem egy két szakmai e-mailt, ajánlást, ellátásrendet. Híreket már nem vagyok hajlandó olvasni, mert azoktól készülök ki igazán. Éjjel is jött email, valamikor egy és kettő közt. A vezetőség küldte az új ellátási rendet. Ők sem alszanak… senki sem alszik.

Reggeli kávé és smink után (aminek kb. annyi jelentősége volt, mint a varázsigének, ami csak belülről motivál, de kívül hatástalan) felugrottam a bringámra és elindultam. Olyan volt, mint egy tavaszi szombat reggel.  Üres utakon tudtam hajtani a bringát, így hamar beértem. Átvettem a műszakot és átbeszéltük a legfrissebb ellátási rendet. Minden kollégám úgy nézett ki, mint egy pandamaci. Óriási sötét karikák a szemek alatt és sápkóros arcszín. De a kedvünk jó volt. Viccelődtünk, ugrattuk egymást. Végre sikerült ennem egy szendvicset is, ami meglepett, hiszen úgy fogtam hozzá, hogy nem voltam éhes. De ugye a jóféle gyulai kolbász illata…

Megint új emberek jöttek hozzánk segíteni. A szemészet, óvoda dolgozói segítettek nekünk és biztosították reggeli forgalmat.  Ami új volt, az az allokációs terv a műszakátadás után. A főnővérekkel megbeszéltük a napi akciótervet. Vicces volt, mert kb 20 percig tartott az egyébként 5 perces megbeszélés, mert másodpercenként csörgött valamelyikünk telefonja. Kijelöltük a COVID-TEAM-et. Ez új volt és kicsit ijesztő.

Aztán összehívtuk a műszakot és mindenkinek elmondtuk, hogy mi lesz aznap a feladata. Melyik vizsgálót ki viszi. Kb olyan volt, mint egy hadgyakorlat. Szükséges és fontos körök ezek. Folyamatosan tanulunk és erősödünk lelkileg. Átnéztük a védőfelszereléseket és a készletet, ami biztonságos mennyiségben áll rendelkezésre. Néha nem is bánom, hogy szemüvegben és maszkban kell flangálni, mert így legalább nem látszik az ábrázatom. Néha be-beszaladt a főo (főorvos) és nyomta az új infókat. Viccesen licitálgattunk, mint a tőzsdén, hogy ki mennyit aludt.

Még mindig kihalt a kórház. Nagyon furcsa érzés. Szinte kong az ürességtől. Azt hiszem bezárkóztunk teljesen a mi kis furcsa világunkba. Fel sem mentünk a büfébe, pedig szerettük a kínálatot, a frissen illatozó rántott hús és pogácsa illatát. De valahogy nem kívánkozunk ki a mi kis birodalmunkból. Talán, mert manapság ott vagyunk lelkileg otthon. Az orvosigazgató úr  megkérte az egyik asszisztensét, hogy süssön nekünk egy kuglófot. Nagyon finom volt, szinte légvétel nélkül ettük. Nagyon jól esett a törődés. A sürgősségi forgalma egyébként jelentősen lezuhant. Tényleg csak sürgős esetek jönnek. Ez az egyik legfontosabb következtetés eddig. Volt egy két érdekes igény is, de ez nem lepett meg senkit.

Délután egy csapatépítő játékot játszottunk. Bezsilipeltem (felvettem az elkülönítőben a szkafandert) és elvégeztem a munkámat, megkértem a kolléganőmet, hogy segítsen szabályosan kizsilipelni (levenni a szkafandert) Hát elég lassan haladunk… Ez nagyon fontos! Tanuljátok meg ezt a rohadásmeleg göncöt szabályosan levenni! Nem lehettek betegek vagy kontaktok, szükség van rátok!

A műszak végén úgy ültünk az öltözőben, mint a krumplis zsákok. Mozdulatlanul néztünk magunk elé. Hazafelé telefonon hívtam pár cimborámat és a médiakommunikációs barátokat. Ki mit csinál, miben utazik és hol tud a másiknak segíteni. Elképesztő összefogásban dolgozunk. Jó volt kicsit kibillenni a kórházi légkörből agyilag is, még ha nem is jutottunk annyira távol, hiszen a téma a koronavírus okozta hatás volt, csak épp más szemszögből.

Most nagyon kimerült vagyok, szerintem fogok tudni rendesen aludni. Szükségem is lesz rá, hiszen csütörtöktől rendesen bele fogok csapni a lecsóba. És ez még csak a kezdet…

2020.03.18

A sürgősségi egyik lényege, hogy tanuld meg elviselni a nyomást, ami fokozódhat

Éjjel egykor sikerült lefeküdni és aludni. Ahogy párnát ért a fejem,elaludtam. Irtó idegesítő rémálmaim vannak. Reggel ébredés előtt álmomban is dolgoztam. Bent voltam a munkahelyemen, ahol valami értekezleten ültünk állig szkafanderben és azért balhéztunk, mert nem hallottunk semmit a sapka – szkafanderkapucni kombináció miatt. Viszont hiába ordítottunk, a maszk elnyelte a hangunkat. Aztán megszólalt a tetra (ezen a rádión hívnak minket a mentők, ha eset van) Felugrottam és mázsásan nehéz mozdulatokkal igyekeztem átvergődni a tömegen. Arra ébredtem, hogy a telefon csörög. Riadtan ordítottam bele, hogy halló! A vonal végén egy kolléganő érdeklődött egy tegnapi eset kapcsán. Én meg szavába vágva sikoltoztam a kérdést, hogy “milyen nap van, milyen nap van”. Hirtelen ő sem tudta. Elkezdtünk nevetni . Vicces volt.

Sikerült vásárolni és a kozmetikushoz lejutni. Esküszöm úgy éreztem magam 1 órán át, mint egy hercegnő. Beugrottam a szupimarketbe is. A bolti eladók konkrétan olyanok voltak, mint az űzött vadak. Elképesztő tempóban szórták ki a termékeket, amiket a vásárlók ész nélkül halmoztak a kosaraikban. Néha rendesen meg tudtam döbbenni az emberi gyengeségen. Egy hétköznapokon feltehetőleg halál cuki nénike felvásárolta a komplett mosószer-készletet. Soha nem fogok rájönni a logikára. Lehet neki a mosás a nyünyükéje.

Ma átnéztem a Szakaszt és megnéztem az új FB-ot is. Elég fura, de szerintem nagyon menő lesz. A laptopomra be is állítottam az új verziót. A PC-n a régit cöcögtetem. Ma sokkal nyugodtabb voltam. Nem olvastam híreket. Egészen délutánig tartott ez a csendes nyugalom. Soha többet nem fogok júliusig híreket olvasni.

Este elkezdtem összerakni a holnapi motyómat. Este megyek be, éjszakás leszek. Ahogy pakoltam, úgy nőtt a frekim (pulzusszám). Nem tudok nem stresszelni. Komolyan, ha ennek vége lesz, akkor elvonási tüneteim lesznek. Folyamatosan trenírozom magam és egyre többször jut eszembe az egykori főnököm. Egyszer megrogytam egy csúf műszak után, még zsenge kezdőként, amikor behívott és közölte: “Ancsa, a sürgősségi egyik lényege, hogy tanuld meg elviselni a nyomást, ami fokozódhat. Fogadd el, hogy napról napra, de akár óráról órára nőhet a nyomás és a helyzet gyakorlatilag percenként változhat, rosszabbodhat.”  Ma ezzel a gondolattal fogok lepihenni. Meg azzal, hogy nem vagyok egyedül. Egy egész SBO és egy egész kórház lett egyszerre a legközelebbi kollégám. 

2020.03.19 

Amikor a kórház nem csak poénból lesz a második otthonod

Végre sikerült 8 óra alvást összehozni. Nagyon szükségem volt már rá. Kibotorkáltam a konyhába és a hűtő ajtaján megpillantottam egy feliratot: “Ez a te napod! Ma van a Richter Anna Díj díjátadó gálája.”  Alatta a tennivalók: 9-re fodrász, 11-re kozmetikus és körmös. 15-kor érkezés a helyszínre. Néztem az előttem hanyagul himbálózó  listát és kicsit elszomorodtam. Életem egyik meghatározó napja lehetett volna a tegnapi nap. Helyette egy meghatározó hónapot vagy kettőt, rossz esetben hármat kapok a sorstól. Napokon belül változott meg minden. A tegnapok évnyi távolságba sodródnak minden megtörtént részlettel együtt, és nincs más csak a jelen meg közeli  (mindjárt) jövő. A 12 óra projekt most a szívem egyik csücskében ül és pihen addig, amíg a koronavírus okozta károkkal kell a kollégáimmal együtt küzdenem. Ezt dobta a gép, ezt kell most elfogadnom és beépítenem.

90287326_205907410674559_588106873954107392_n

Sok időt nem tudtam önsajnálattal tölteni, mert a telefonom szerint átaludtam 18 e-mailt és kb 3 tucat messenger üzenetet. Felcsaptam a laptopot, benyomtam a PC-t és a tabletet. Jöjjön a médiázás! Ez tartja bennem a lelket most. A Szakasz és a médiamunka, amely erőt és lendületet ad, hogy kibírjam épp ésszel ezt a nyomasztó őrületet. Elolvastam minden levelet és üzenetet. Sikerült határidő után 2 nappal a tanácsadó testület felé eljuttatni a kért anyagokat és feltölteni a fontos, közönséget tájékoztató infógrafikákat.

Közben folyamatos körlevelek jöttek a kórházból, amelyek minden tekintetben most elsőbbséget élveznek. Nagyon megható az az összefogás, amely most az Uzsoki Utcai Kórházban érvényesül.
A helyzet szinte óránként képes változni, így a stratégia is folyamatosan idomulni kényszerül ehhez a változáshoz. Egy mágikus szimbiózisban élünk és formálódunk… Egy csapat lettünk. Minden lehetséges eszközzel vigyáznak ránk és ez jó, ez fontos dolog, hiszen akkor kapjuk meg ezt a pluszt, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. A kórház létrehozta a kimerült dolgozók lakhatását szolgáló “Hotel Uzsoki” elszeparált részlegét. Ott fogunk tudni pihenni, ha úgy alakul a helyzet, hogy nem tudunk hazamenni egy-egy műszak után vagy két műszak között.

Úgy szaladt el a délelőtt, hogy észre sem vettem. Gyorsan elnyomtam a gyomorfájdalmat egy szendviccsel és még a délutáni sajtáj (sajtótájékoztató) kezdete előtt összepakoltam az éjszakás műszakra szánt gönceimet. Iszonyatosan elkezdtem belül pörögni. A frekim (pulzus) megint 90 és 100 közt pattogott. Éreztem, hogy eláraszt az adrenalin. Haragudtam magamra, hogy ennyire gyenge vagyok.

A sajtáj lepörgött, meghallgattam a legfontosabb információkat és az órámra néztem. Délután 16:30 perc volt. Fél órája ment volna a díjátadó, amit vártam, amiért izgultam, amiért dolgoztam. Elővettem a ruhámat, amit a díjátadóra vettem és a magassarkú cipellőmet, amiben megtanultam emberszabásúakra emlékeztető módon járni. Felöltöztem ünneplőbe. Igen! Járt nekem az a gyorsan elillanó 5 perc a szép ruhában és cipőben. Kicsit elpityeredtem, de végül csak neki tudtam állni az éjszakai menetrendnek és elindultam dolgozni.

2020.03.20

A kórház még mindig ijesztően néma. Ez az, amitől megőrülök. A nyomasztó csend, amiben nem lelhetek nyugalomra.  A műszak olyan gyorsan illant el, mint a pinty.  Jöttek a betegek, de még nem kellett bekereteznünk az adott napot. Ez még nem az a nap.

Otthon álomtalanul aludtam pár órát. Addig kell ezt a lehetőséget kihasználni, amíg csak lehet. Nem szabad hőst játszani, hanem a pihenés, az elvonatkoztatás minden létező eszközét kihasználva, lekapcsolódni a kórházról.  Elmentem bringázni. Tekertem egy nem túl tempós 40 km-t. Tudtam volna nyolcvanat is hajtani, de nem meríthettem le magam teljesen.

Holnap ismét dolgozni fogok. Vár rám a kórház, amely most részben az otthonom.

2020.03.21

Ez nem pánik, ez félelem

Hat óra alvás után, fáradtan ébredtem. Nem nagyon volt kedvem enni, így a reggeli kávé erejében bízva kapcsoltam be a gépeket. Láttam a telefonon a rengeteg üzenetet, e-mailt és jelzéseket. Nem akartam megnyitni. Már rosszul vagyok, ha megszólal a telefonom, vagy erőszakosan villog, hogy magára vonja a figyelmet. Erőszakos kis szemétláda. Erőt vettem magamon és megnyitottam a postaládákat. Kb 70 e-mail jött a két postafiókra összesen. A szakasz címén rengeteg követés visszaigazolása volt látható. Sokan követik a naplót. Lehet, nemhiába írom.

A privát fiókom megnyitása előtt kicsit ideges voltam. Olyan lendülettel jönnek az e-mailek, hogy az szinte lefagyaszt néha. Órákig ülök a gép előtt és emelgetem ki a legfontosabb ajánlásokat, amelyek hol magyar, hol angol nyelven zúdulnak rám. Szeretném a maximumot nyújtani, ezért mindegyiket elolvasom becsülettel. Persze van köztük könnyedebb stílusú törödő levél is. Próbálja a vezetőség a lelket tartani bennünk, mert tudják, hogy rendesen megtörtünk az elmúlt 2 hét alatt. És még el sem kezdődött…

A “Hotel Uzsoki” első lakóival cseteltem. Jó érzés, hogy a második otthonuk, szó szerint a második otthonunk lehet. Lehet, egyszer nekem is szükségem lesz majd rá, hogy ott pihenjek. Bár ne lennének ilyen hülye gondolataim. Bár vége lenne ennek az egésznek.

Délután háromkor megnéztem a sajtájt (sajtótájékoztató) és nem nyitottam meg a híroldalakat. Egyszerűen nem ment. Szabályosan rosszul vagyok már az egymást túlordító – kattints rám, és legyél velem együtt mérges – hírektől. Ha ekkora marha nagy igény van a közös ellenségre, akkor az miért nem tud ez az aljas vírus lenni.

Elkezdtem készülődni és ránéztem a beosztásra. Egész jó kis csapattal fogok ma együtt dolgozni. Mikor elkészültem, vettem egy nagy levegőt és benyomtam a híroldalakat. Volt kb. 20 percem az indulásig.  Nem kellett volna…

Majdnem 800 halott Olaszországban. Megsemmisültem. Döbbenten olvastam a cikkeket és éreztem, hogy elvesztem a fonalat. Ez valami olyan, amit soha nem leszek képes felfogni. Könnyezve néztem a képeken az ismeretlen kollégákat, miközben  arra gondoltam, hogy ezt senki nem érdemelheti meg. Félek… Féltem a családomat, a szüleimet, a húgomékat és a kicsiket. Féltem magamat, a kollégáimat és a józan eszemet. Nem tudom, hogy képes lennék elviselni egy hazai Bergamot.

90519986_541433690120475_5789571904478117888_n
SKY news

 

Befelé hajtottam a bringámat. Éreztem, hogy sokat hűlt az idő. Nem zavart a hideg, talán egy kicsit jól is esett. Felhívtam a szüleimet és a tesómat. Jó volt hallani a hangjukat. Anyával arról beszéltünk, hogy mit érdemes főzni, apával meg a matematikai esélyeket számlálgattuk. Tesómék is jól vannak. Jó volt hallani a gyerekzsivajt, ami a telefonból kiszűrődött. Ez volt maga az élet.

Bent minden más

Bent könnyebben elviseljük a ránk nehezedő stresszt. Nem tudom megmagyarázni ennek az okát. Talán azért, mert nem kell megmagyaráznunk a félelmeinket, hiszen mindenkin egyformán vándorol ez a nehézség. Amikor beért, akkor szóltak, hogy a főig szervezett nekünk vacsorát. Valami horror méretű pizzaszállítmány érkezéséről tájékoztattak. egész nap nem ettem. Éhes voltam. Átvettem az osztályt, leosztottam a feladatokat és felvettem az alapvető védőfelszereléseket. Szeretem mindegyiket. Bár a szemüveg-maszk kombinációban úgy nézek ki mint egy búvárbéka, valahogy mégsem érdekel. Végre nem kék kesztyűben pompázunk, hanem definiálhatatlan szép zöldben, ami megy a papírköpenyhez.

A Pizza nagyon finom volt és kaptunk mellé igazi kovászolt kenyeret. Mozdulatlanra ettük magunkat. Sokat nevettünk. Végre kicsit kiengedett a feszültség. Jött pár beteg, de ez még nem az igazi. Ez még nem az a nap…

2020.03.22

Kaptunk új kollégákat, akik vendégségben voltak nálunk. Igazi ITO-s rókák. Nagyon örültünk nekik. Gyors, határozott mozdulatokkal dolgoznak és töretlen a munkakedvük. Persze, hiszen évtizedek óta ebben élnek.

Viszonylag csendes az osztály. Még mindig rohadt idegesítő ez a cunami előtti csend. Szinte csak részeg csöveseket hoznak, akik ernyedtre vedelték magukat és az utcán érte őket a hűvös tavaszi éjjel. Hajnalban kezdtek el jönni páran, de nem volt akkora nagy beáramlás. Kicsit elidőztem bent a nappalosokkal, meghallgattam, hogy kivel mi történt, és ettem egy kis palacsintát mogyorókrémmel. Nagyon nagy nutellás palacsinta fan vagyok. Ez mondjuk nem az volt, de adott esetben a legjobb reggeli volt az elmúlt 2 hétben.

Most 4 óra alvás után vagyok. Megnéztem a mai mutatókat és próbáltam megmagyarázni az aktuális helyzetet. Nem félnek és nem értenek minket, hogy mi miért félünk. Volt néhány idős néni és bácsi, akik betelefonáltak, mert szükségük volt támogatásra és egy kis beszélgetésre, de úgy érzem, hogy sokan, főleg a velem egykorú korosztály nem ért meg minket. Talán a mutatókat tartják kicsinek és a pánikot nagynak. Lehet nem értik, hogy az, ami ma 130, az holnap lehet 300 és 3 nap múlva akár 900 is. Kicsit fáradtan várom az estét, hogy lefekhessek. Jó lenne aludni egy rendes nyolcast úgy, mint régen…

 

2020.03.24 

Találkozás az ördöggel

Az ember akkor kezdi el a számára természetes dolgokat hiányolni és létszükségesnek tartani, amikor azok egy pillanat alatt eltűnnek az életéből. Ezzel szembesültem én is. A szeparáció miatti szorongás és deprimáló hangulat kerített hatalmába. Minden, ami problémát jelentett az elmúlt időszakban, mostanra eltörpült teljesen. Hiányzik a fizikai kapcsolat a szeretteimmel. Még csak két hete tart ez az idegtépő állapot, de már most érzem a káros hatását. Mindenkivel megszakítottam a fizikai kapcsolatot. A munkahelyem és az otthonom közt cirkálok, illetve néha leugrok kajáért a helyi Tesco-ba és ennyi, nem több. Csak a kollégáimmal érintkezek, találkozok. Most Ők lettek a családom. 

Reggel, ahogy eddig minden nap, felhívtam a szüleimet, amikor befelé tekertem a bringámon. Anyával beszélgettem hétköznapi dolgokról. Jó volt hallani, hogy jól vannak. Megbeszéltük, hogy az a legbiztonságosabb, ha ki sem mozdulnak a házból, amíg ez a járvány el nem tűnik. Megnyugtattam, hogy bent vigyáznak ránk és van védőfelszerelés, és megbeszéltük, hogy nem a hírekből tájékozódnak rólam, hanem engem kérdeznek. Apával nem tudtam beszélni, így abban maradtunk, hogy este felhívom majd, ahogy hazafelé tekerek.

Bent az aktualitásoknak megfelelő “szokásos” napi rutin kicsit kikapcsolt. Az éjszakai műszakkal átbeszéltük az esti eseteket és azt, hogy hány “gyanús eset” jött. Mert jött… Próbáltuk latolgatni az esélyeket, de nehéz, hiszen sokan még most sem veszik komolyan ezt a járványt, pedig a vészjósló mutatók, amelyek nyugaton már az egekbe szöktek, szinte minden híroldalon ott villognak. Mi persze másként éljük meg ezt a helyzetet belülről. Ha úgy tetszik, akkor a bőrünkön érezzük mindannyian, akik a kórházban élünk és dolgozunk, kivétel nélkül.

90503020_600814460506438_2000015112668184576_n

A délelőtt kicsit lazán telt el. Átvettük a kötelező e-mailek tartalmát és kaptunk egy tortát. A főig (főigazgatónő) küldte nekünk délelőtt. Szeretem ha az embereknek van humoruk. Valahogy jobban kijövök velük, mint az “egydimenziós gekkó”  típusokkal.

Jó volt látni, hogy mindenkinek fülég ért a szája a torta látványától. Én először a kezembe vettem a vírusmarcipánt és vírusgazdának tituláltam magam, majd legyőzvén, egyből szíven szúrtam egy szérumegyes tűvel. Állatjól esett, de komolyan.

Délután kaptunk pizzát is a torta mellé, így jóllakottan vártuk az utolsó 4 órát, amely olyan erővel rántott a valóság dudvás mocsarába, hogy még időm sem volt megijedni.

90556218_615490005667111_3507043889007558656_n

Az első olyan nap volt, amikor hosszabb időt kellett eltöltenem ebben a szkafanderben. Először szembesültem a munkám,a szaktudásom és a csapatmunka értékével. Ezt fontos, hogy érezzétek, és minden egyes rohadt napon elismételjétek! “Van tudásom és szakmai rutinom és nem vagyok egyedül”. A biztonság, amely miatt aggódtam, végig ott volt velem, mellettem és mögöttem. Egy csapat vagyunk, együtt dolgozunk. 

Este, amikor elindultam haza, még beszélgettem pár emberrel. Tudjuk, érezzük, hogy itt van, hogy elkezdődik…

Apával sikerült beszélgetni. Szerintem egy komplett Japán kertet fog az érdi ház mögé fésülni nyárra. Tesómmal is sikerült pár szót váltani. Azt mondta jól vannak. A gyerekzsivaj átszűrődött a telefonon, ami nagyon széppé tette az estémet, hiszen éreztem, még ha nem is személyesen, hogy vannak és vagyok.

 

2020.03.25

Két hét

Képkivágás
Felirat megadása

Két hete, 2020.03.11-én, helyi idő szerint 22 órakor a WHO hivatalosan is pandémiának minősítette a járványt.  Akkor nem tudtam, hogy mi vár rám. Néztem az Olaszországban zajló eseményeket és döbbenten olvastam a naponta frissülő mutatókat. Szinte naponta 400 körül járt a veszteségmutató és több ezren váltak beteggé. Tudtam, hogy nem úszhatjuk meg. Éreztem.

Azóta eltelt két hét és a barátaim, kollégáim, akikkel együtt lapátolok naponta az Uzsokiban, holnap felszabadulnak a karantén bezártsága alól. Sok minden megváltozott a kórházban azóta, így ők egy teljesen új helyzetbe fognak csöppenni. Az SBO kapott egy pretriage (elsődleges szűrő állomás, ahol a koronavírus tüneteivel rendelkező betegeket kiemelik) sátrat, lett 3 kijelölt COVID vizsgáló (azok a vizsgáló helyiségek, ahol a koronavírus-fertőzés gyanújával érkező betegeket vizsgáljuk) és lett sok új kolléga, akik velünk fognak harcolni a húzósabb időszak alatt. Teljesen új az osztályátadás, új feladatkörök vannak és új felszerelések, amelyek szigorú szabályokhoz vannak igazítva. Meg kell őket tanítanunk a védőfelszerelések alkalmazására, illetve mindazon új lehetőségre, amelyet a kórház biztosított számunkra. Teljesen újszerű lesz számukra, hogy szinte mindenki sokkal közelebb került mindenkihez. Már nagyon várjuk őket. Végre nem mi leszünk a mazsolák (kezdők).

A vészjósló mutatók mára már az egekbe szöktek. Olaszországban a fertőzöttek száma lehet, hogy több lesz, mint a kínai gócpontban, hiszen a jelenlegi állás szerint 74.386 fertőzött beteg van és naponta 700 körüli halálozási mutató. Azóta a párszázas spanyol mutatók elképesztő magasba ugrottak. Az egész világ gigászi harcot vív a kórral.  Még most sem akarjuk elhinni, hogy ez velünk is megtörténhet. Készülünk, minden egyes helyzetből tanulunk, próbáljuk megismerni a betegség tüneteit. Felkészülten szeretnénk ott állni, akkor, amikor elkezdődik. 90876544_215179656361132_3234588146050007040_n

A kórházban szinte minden megváltozott. Osztályok költöztek másik helyre és új egységek nőttek ki a semmiből, egyetlen parádés éjszaka alatt felszerelve. Minden után és minden közt fertőtlenítünk, ami már teljesen kikezdte a kezünket, de nem bánjuk, hiszen ez a rommá száradt bőr most a biztonságunkat jelenti.

Az elmúlt héten olyan szeretethullámot kaptunk, amelyet még soha eddig nem tapasztaltunk. Folyamatosan kapjuk a kedves leveleket, biztató üzeneteket, ételeket, italokat és meghatóan szép emberi gesztusokat.

Az elmúlt két hét gyorsan eltelt és sok változást hozott az életünkbe, amelyeket be kell építenünk. Teljesen elvette az időérzékemet ez a két hét. Mérföldekre kerültem a 12 órától és a Richter Anna Díjtól. A járvány óta a közelmúlt eseményei szinte órák alatt vénülnek a hátrahagyott időben. Hihetetlenül megváltozott körülöttem minden. Remélem lesz lehetőségem visszanyúlni az elvesztett lehetőségekért, hogy élménnyé érleljem mindet. Sajnos a kampányt az adott körülmények miatt, ebben az őrült helyzetben nem tudom folytatni rendesen. Talán ez bánt a legjobban. Pedig mennyivel egyszerűbb és szebb lenne… Tudni a jövőt és biztonságban tervezni azt.

 

2020.03.26

A gyanú árnyékában – Egy láthatatlan ellenséggel harcolunk (COVID-19)

Reggel lassan tértem észhez és semmihez nem volt kedvem. A hírektől már a hajamat tépem, a FB hírfolyamot meg már meg sem merem nyitni. Tulajdonképpen csak azért nézek fel rá, mert az idétlenebbnél idétlen mémek szórakoztatnak. Egynémelyeiken sírva szoktam röhögni. A karanténban lassan becsavarodó helyzetjelentések is kikapcsoló hatással vannak rám 🙂 Elképesztő élénk karanténélet van  a FB-on. Jó látni, hogy sokakból a legjobb humort hozza ki.

Ma átlógtam a tesómhoz Budára. Jó az idő, így már kevésbé fáj, hogy bringával kell közlekedni, így ezt kihasználva kicsit át is mozgattam magam. Klassz volt találkozni a húgommal, még ha három méterről is ordítva csacsogtunk egymással. Talán megéreztem a kijárási korlátozás szelét.  Több hétig nem tudunk találkozni, így kénytelenek leszünk családi messenger-vonalat létrehozni és videóhívásokon keresztül beszélgetni.

A kórházban kicsit nagyobb nyugalom honol. Sokan belesüppedtek az elmúlt két hét alatt lecsengő új életbe, amely sajnos komoly veszélyeket hordozhat magában. Mindenkinek meg kell érteni, hogy a stagnálás egy látszólagos jelenség. Bármikor, bármelyik pillanatban belecsöppenhetünk egy olyan valóságba, amelyet ismét napokig kell majd szoknunk. Nem szabad semmit elhanyagolni, minden újszerű szabályt napi gyakorlatként fontos ismételni és azokról a dolgokról, amelyek kérdéseket hagytak bennünk, azokról beszélgetni.

Kaptunk egy mesebeli meglepetést is. Az Uzsoki Utcai Kórház  FB oldalán látható egy videó, amely kedves emlékként fog a szívünkben élni. A Budapesti Polgárőr Szövetség motoros járőrei vonultak fel a kórház udvarán (rengetegen) hogy köszöntsenek minket tapssal és villogó fényárral. Nagyon megható volt. 

Mesehősök lettünk

Kipróbáltam az óvszerhez használható plexit. Kicsit kezdek úgy kinézni, mint egy ’90-es években népszerű mesefigura, aki megmenteni készül a földet a gonosz lápi müty müty inváziótól. Szoknom kell és elfogadnom, hogy ezek az új eszközök a mindennapjaim részeivé fognak válni. Egy tavaszi fagyizós romizást gyorsabban meg tudnék kedvelni.

Szóval a védőfelszerelés. Elég komoly szabályok vannak a viseléséről, amely alól senki nem lehet kivétel. Amikor a pretriage (az SBO előszűrője) szól, hogy jön a COVID-gyanús beteg, akkor szkafandert húzunk és bemegyünk a COVID vizsgálóba. Ez mindenhol így van. Területek vannak erre a lehetőségre elkülönítve. Nálunk az első ilyen szoba a Hangody professzor úr szobája lett. Ő ajánlotta fel. Így fordulhatott elő velem, hogy egy olyan ember székében virágozhattam, aki napjainkban egy élő legenda. Nagyon vigyázunk mindenre, bár gyanítom , a járvány után meghámozzák belülről rendesen ezt a szobát.

Szóval megérkezik a COVID gyanús beteg. Ki lehet gyanús? Ki akad fenn a szűrőn?

A beléptető rendszer egyszerű. Egyetlen belépésre kijelölt hely van a kórházban, amely az SBO mellett van. Itt áll egy pretriage sátor, ahol külsős kollégák segítenek nekünk. (Itt szeretném megköszönni neki, hogy vannak, jönnek és együtt harcolnak, lélegeznek velünk.) Kikérdezés és hőmérséklet mérés után folytathatják az útjukat a betegek a kórházban, illetve az SBO felé.

91374396_2911826918898040_8482714366997692416_n

Gyanús mindenki, aki köhög, fullad, lázas, fáj a torka vagy olyan helyen dolgozik, ahol gyakori kontaktust teremt emberekkel. Egyszóval szinte mindenki gyanús lehet, még az is, aki nem. Idegtépő, de így van.

Aki fennakad a szűrőn, az az elkülönítő sátorba ül le és megvárja, hogy kimenjen érte a COVID team, vagy ha mentővel jön, akkor egyből a COVID vizsgálóba kerül. Számomra fontos a kommunikáció. Arctalanul élünk és létezünk ezekben a szkafanderekben. A betegek szinte semmit nem látnak belőlünk, és sajnos a maszk is komolyan el tudja nyelni a hangot, így sokkal nagyobb figyelmet kell fordítanunk az érthető és hangos kommunikációra. Persze vannak viccesebb pillanatok. Egy kedves bácsi nemrég bekerült a COVID-ba és meglehetősen jó humorérzékkel fogadta az embert próbáló igyekezetünket, amikor a vizsgáló orvossal próbáltunk egymással kommunikálni. Nagyon kedvesen kuncogott, miközben látszott rajta, hogy nincs jól. Nagyon nagyon drukkolunk neki, hogy negatív legyen és mielőbb felépüljön.

A vizsgálóban tulajdonképpen pont ugyanaz a ritmus, mint egy nem fertőző vizsgálóban. A beteget megvizsgáljuk, EKG készül róla, vért veszünk tőle és szükség esetén (általában mindig) oxigént adunk. Amiben eltér az egész művelet, az a viselt gúnya és a COVID teszt.

90815461_239701967156430_3173108721454678016_n

A fertőzésre gyanús betegektől mintát veszünk, amelyet kiküldünk egy laborba. Az új eljárási rend szerint az orrból vesszük a mintát vattapálcával. Kicsit kellemetlen, de nem fájdalmas eljárás. Az orron keresztül hatolunk fel a vattapálcával az orrüregbe, ahol a nyálkahártyát rendesen megdörzsöljük, majd kihúzzuk a pálcát és a tároló folyadékba áztatjuk. Ezt a lezárt  fiolát küldjük ki egy kísérőlappal, amelyet pontosan kitöltünk. A betegek mellkasröntgen után egy elkülönített osztályra kerülnek, ahol megvárják az eredményüket, és ettől függően kerülnek további terápiás egységekre. (Nálunk a 16-os épület és a C épület egyik része az erre kijelölt hely. Innen is szeretettel üdvözlöm a kollégáimat, akik állig beöltözve viselik ennek a szemét járványnak a hatást minden egyes nap.)

Naponta több COVID gyanús beteget vizsgálunk, amely fizikailag és mentálisan is megterhelő, de tudjuk, hogy ez még csak a kezdet. Lesz olyan időszak, amikor állig beöltözve fogunk arctalanul masírozni 12 órán át. Ettől sokan félünk, de már szeretnénk túl lenni rajta, így harcra készen várjuk azt a bizonyos vörös napot.

 

2020.03.27

Ez is egy háború, csak itt láthatatlan az ellenség 

Már legalább 1 napja nem szorongtam, erre az első hír, amit délelőtt olvastam arról, szólt, hogy kijárási korlátozást vezetnek be szombattól. A nyári időszámítás előtt egy nappal. Tiszta őrület, ez nem velem történik meg. Számítottunk rá, mi több, már vártuk. Sokan nem értik meg, hiszen még mindig a mutatókat nézik. Értetlenkedve állnak és nem értik, hogy miért ragaszkodunk ehhez a döntéshez, hiszen alig 300 ember beteg az országban. Néha az az érzésem, hogy az emberek csak azt hajlandók befogadni és megérteni, ami számukra ingerképző hatású. Kiragadják a korlátozás szót és berakják a 300-as mutató mellé. Hiába írjuk ki szépen, néha kevésbé szépen, hogy ez a szám vélhetőleg sokkal több, nem értik. Talán, mert nem látják. Bár sose látnák meg.

91380540_219895799081600_218108373550235648_n

Amikor suhancként az érettségimre készültem, akkor a kedvenc tételem a II. világháború volt. Sokat olvastam arról, hogy miként változtatta meg a társadalom egészét a háború.  Gyárak alakultak át és aktualitásnak megfelelő termékeket gyártottak. Fegyvereket, lőszereket és a fronton harcoló katonák számára különböző felszereléseket termeltek. Megdöbbentő volt a felismerés és a párhuzam. Tudjátok, ez is egy háború, csak ezt egy láthatatlan ellenség ellen vívjuk. A járvány mindenkire hatással van. Van, aki szorong, sokan szomatizálnak (testi tünetek megjelenése a vélt vagy falós félelem talaján) és vannak olyanok, akik azt mondják, hogy őket hidegen hagyja, közben belül majd megőrülnek az idegességtől, mert megváltozott az életük egy szempillantás alatt.

Én is megváltoztam. Szétszórt vízöntőként nehezen viseltem a szűzjegyűek pedantériáját, de most valahogy velük érzem jól magam. Szeretek velük dolgozni, mert extrém módon higiénia-mániások. Szerintem ők viselik a legnehezebben ezt a vírusparát, amibe belekényszerült a világ.

Egyik nap együtt dolgoztam egy ilyen szűzjegyű furcsasággal. Olyan szinten irtózik a fertőzés lehetőségétől, hogy elég kimondani előtte – koronavírus, és máris rohan a csaphoz és egy komplett műtéti bemosakodást intéz. Később, miután már minden olyan tiszta volt, hogy a padlóról ehettem volna az ajándékba kapott olasz pizzát, leültünk a vírustérkép elé. Én a döbbenetes számokat és az egyre vörösebb színben úszó földet néztem. A szűzjegyű pedantériás meg a lehetőséget. Elkezdte nagyítani a térképet és azt nézte, hol van a legkisebb esetszám, ahol még civilizáció is van. Aztán eljutottunk Norvégia legészakibb csücskébe, ahol szerintem nyáron sincs több 18 foknál. Majd rábökött egy kerületre és diadalmasan felordított – ez ez, ide kell költözni! Norvégia, Tromsø, Hagenbyevegen u. 16. Jeleztem neki, hogy ott minden túl tiszta, meg pedáns, mire közölte velem, hogy igen, nagyon helyes. Én Kanadába mennék szívesen, vagy Amazóniába, de a legjobb az volna, ha mindez elmúlna és nem kellene 1 órás ki-bemosakodást szerveznem egy nyomorult szendvics kedvéért, ami a levegőben terjengő erős fertőtlenítőszag hatására már szinte ehetetlen.

A kórházban is lassan elkezdett bekúszni a megváltozott élet. Mindenki készül, mindenki másik üzemmódra kapcsolta magát. Folyamatosan a körleveleket tárgyaljuk és a ránk vonatkozó szabályokat elemezzük. A főnökeink napi szinten kommunikálnak velünk. Nem csak a közvetlen vezetők, hanem a menedzsment is. Jelen vannak minden helyzetben, még a legnehezebben is.

Elkezdődött

Kaptunk új cuccokat és új betegeket. Egyre több beteg jön. Egyre többet vagyunk beöltözve és egyre kevesebbszer érezzük ezt furcsának vagy idegennek. Nehéz ezt a piszok vírusfertőzést felismerni, mert nagyon szemét módon rejtőzködik. Nem olyan, mint egy infarktus, aminek tipikus tünete van, EKG-jele van és egyértelmű, vérből kimutatható jellegzetessége. Ez a fránya vírus mindig csak gyanús. Ez persze a jó eset, mert sajnos egyre több nehézlégzéssel érkező beteg jön. Olyanok, akik lázzal és köhögéssel viselik a mázsás nehézséget, amely rájuk telepszik egy egy légvételnél. Idős emberek többnyire. Becsületben megőszült nagymamák és nagypapák, akik sokkal jobb sorsra érdemeltük. Egyedül vannak, hiszen látogatási tilalom van, így mi vagyunk sokszor az egyetlen támaszuk. Mindegyik beteget úgy adjuk fel az izolációs osztályra, hogy közben belül aggódunk értük és a gyógyulásukat reméljük.